Minél tovább kémkedtek utána, annál kevésbé értették. Ez a fő tanulsága Szaharov professzor KGB-s dossziéjának. Mármint az egyszerű olvasó számára. A profi hírszerző viszont a mai orosz titkosszolgálat működése szempontjából találja érdekesnek az archív dokumentumokat.
„Hogy a KGB az ideológia, a paranoia és az antiszemitizmus torzító lencséjén keresztül szemlélte a világot, az nem újság. Az Andrej Szaharov KGB-s dossziéja nem is azért értékes igazán, amit a múltról árul el, hanem azért, amit a jövőről” – olvassuk a CIA Studies in Intelligence című házi folyóiratában.
Szaharov húsz éven át volt a szovjetunióbeli demokratikus ellenzék vezéralakja. Már az is példátlan cselekedet volt, hogy 1968-ban a New York Times hasábjain szólította fel a nukleáris nagyhatalmakat az együttműködésre. A szovjet hidrogénbomba létrehozója, és a Tudományos Akadémia tagja lévén, személyében a szovjet elit egy tagja fordult szembe a rendszerrel. Egyre határozottabban követelte, hogy tartsák tiszteletben az emberi jogokat. 1975-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Folytonos zaklatás után, amikor elítélte az afganisztáni intervenciót, száműzték Moszkvából. 1986-ban Gorbacsov engedte vissza a fővárosba, s röviddel 1989-ben bekövetkezett halála előtt még a törvényhozásnak is tagja lett.
A könyv, amelyet John Ehrmann, a Hírszerző Igazgatóság munkatársa szemléz, valójában nem a Szaharovról szóló titkosszolgálati jelentések gyűjteménye, mert azokat még 1989-ben megsemmisítették. Fennmaradtak azonban a pártvezetéshez címzett összefoglaló átiratok. Ezeket szerkesztette kötetbe Joshua Rubenstein, az Amnesty International veterán munkatársa, és Alexander Gribanov, egykori szovjet ellenzéki, aki az egyesült államokbeli Szaharov-archívumot vezeti.
A kötetet a The New York Review of Booksban Anne Applebaum elemzi, s ő azt emeli ki, hogy a KGB elnöke kezdetben igen jellemes embernek írja le Szaharovot. Amikor 1968-ban a tudós először fordult a nyugati nyilvánossághoz, Jurij Andropov több ízben is javasolta Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárnak, hogy személyesen próbálja jobb belátásra bírni Szaharovot, e talpig becsületes férfiút, akit erkölcsi meggyőződése vezérel. A későbbi beszámolók azonban úgy állítják be ugyanezt az embert, mint aki – felesége révén – a nemzetközi cionizmus befolyása alá került, és egyenesen nyugati imperialista szolgálatok útmutatásai szerint cselekszik.
A mai Oroszország vezetői – írja Applebaum – már nem bírálják, inkább nagyonis tiszteletben tartják a szovjet múltat. Ezzel azonban megfosztják az ifjúságot azoktól a példaképektől, akikre, mint Szaharovra, a fiatalok valóban büszkék lehetnének. „Milyen tragikus, hogy a mai orosz vezetők, a könyvben szereplő jelentéseket összeállító KGB-főnökök leszármazottai szeretnék eltemetni, elfelejtetni Szaharov nevét!”
A CIA-alkalmazott Ehrman viszont elsősorban a hírszerzési szakértő szemével tekint a kiadványra. Megállapítja, hogy az elmúlt másfél évtizedben mind az Egyesült Államokban, mind Kelet-Európában sok-sok titkosszolgálati dokumentum vált hozzáférhetővé a 70-es és a 80-as évekből, Oroszországban viszont néhány év után ismét bezárultak a levéltárak kapui a kutatók előtt. A most közzétett anyagot is nagyrészt még Jelena Bonner, Szaharov özvegye kapta meg a hatóságoktól férje halála után.
Az iratok megjelenésével régóta várt bepillantást nyerhetünk a KGB-vezetés belső világába – írja Ehrmann, és hozzáteszi, hogy a könyv olvastán olyan eseményekről és jelentésekről is baljós sejtelmeink támadhatnak, amelyek majd csak a jövőben következnek be.
„Az Egyesült Államokkal és Kelet-Európával ellentétben ugyanis a kommunizmus bukását követő évtizedben az orosz titkosszolgálatok költségvetését nem kurtították meg radikálisan, személyzetüket nem érte tisztogatás. Sok régi KGB-s ma is a helyén van, a régi módszerek közül sokat ma is használnak, és a biztonsági szolgálatok hatalma, tekintélye és pénzügyi ellátottsága ismét növekszik.”