A Nyugat sehogyan sem ismeri ki magát Putyinon. Nem tudja, a stabilitás oszlopát lássa-e benne, vagy az orosz veszedelem megtestesítőjét. Emiatt nem tudja, meddig mehet el Putyin rendszerének bírálatában.

„Ki vendégeskedik Prodi miniszterelnöknél, Napolitano köztársasági elnöknél és a pápánál? A haza megmentője, vagy gátlástalan egykori KGB-ügynök, aki nem szakított a régi módszerekkel?” – kérdi a Corriere della Sera vezércikkében Franco Venturini, a lap első számú külpolitikai kommentátora.

Amikor Putyin hét évvel ezelőtt átvette a hatalmat – kezdi Venturini az elemzést –, Oroszország éppen széthullóban volt, és a hirtelen meggazdagodott multimilliárdosok, az oligarchák szava volt a törvény. Putyin tagadhatatlanul helyreállította az állam tekintélyét, és tűrhető szintre javította a közbiztonságot. Elsősorban az emelkedő olajárnak köszönhetően ugyan, de javított a gazdaság helyzetén is, és ma kialakulóban van az új orosz középosztály. A külpolitikában a Nyugat összességében több együttműködést tapasztalt orosz részről, mint ellenségességet.

Viszont Putyin a parlamentet csupán ratifikáló gépezetnek tekinti, szemet huny a csecsen háborúban elkövetett jogsértések felett, és ő igazgatja azt a rendszert, amelyben egyes ellenfeleit meggyilkolják, még ha a gyilkosok talán éppen a Kremlt akarják is diszkreditálni tettükkel.

„A Nyugat az értékek és a szükség dilemmájában vergődik Putyin Oroszországával kapcsolatban. A mi érett demokráciánk értékei fölött a Putyin-féle ,irányított demokrácia’ bizony feltűnő nagyvonalúsággal siklik el. Ezzel szemben áll az Európa energiaszükségletének egynegyedét fedező orosz kőolaj- és gázszállítás.”

Lehet továbbá, hogy Koszovóval vagy Iránnal kapcsolatban Putyin sok borsot tör a Nyugat orra alá, nagy viszont az immár hatalmas orosz felvevőpiac vonzereje.

Vagyis fogjuk be az orrunkat, és legyünk gyakorlatiasak? Mindenesetre  emlékezzünk rá, hogy Putyin stabilitást teremtett a hatalmas nukleáris arzenállal rendelkező Oroszországban.

És mégis érdemes újra és újra felhívni Putyin figyelmét az emberi jogok nyugati értékeire. Mert azért a függőség kölcsönös. Oroszországnak is szüksége van a Nyugatra, ha nem akar Kína karjaiba omolni. Van tehát esély rá, hogy a Nyugat meghallgatásra találjon.

Feltéve, hogy a túlságosan békülékeny „régi” és a túlságosan harcias „új” Európa országai közös nevezőre tudják hozni Oroszország-politikájukat. (Venturini nyilván Lengyelországot, Csehországot és a balti államokat érti „új” Európán.)

Feltéve továbbá, hogy a Kreml nem érzi magát kirekesztettnek, márpedig az amerikai rakétaelhárító támaszpontok kelet-európai telepítése ilyen hatással van rá.

Feltéve végül, hogy a jövőre esedékes elnökválasztás nem torkollik féktelen hatalmi harcba. Mert akkor a végén még visszasírjuk Putyint.

Venturini egy nappal később alighanem úgy dönthetett, hogy egyelőre mégsem Putyin jövőjéért kell elsősorban aggódnia, mert következő kommentárjában egyértelműen arra szólítja fel Prodi miniszterelnököt, hogy félreérthetetlenül hozza Putyin tudomására, melyek azok a demokratikus értékek, amelyekből Európa nem tud, és nem is akar engedni.