Íme egy merész javaslat az egészségügy reformjára: csökkentsük felére az egészségügyi kiadások összegét. A statisztikák szerint ugyanis nem igaz, hogy minél többet költünk gyógyszerre és orvosra, annál tovább élünk.
„Képzeljük el, hogy a műszaki hiba okozta balesettől való rettegésünkben hetente PhD fokozattal rendelkező mérnökökkel vizsgáltatjuk át a gépjárműveket. Államilag szabályozzuk és támogatjuk a szervizelést. Mivel mindent az autó ellenőrzésére költünk, az utak állapotának javítására és a vezetési szokások megváltoztatására nem marad forrás. Ráadásul az autó állandó szét- és összeszerelése közben legalább annyi hiba keletkezhet, mint amennyit kijavítunk. Nos, valami hasonló történik az egészségügyben” – írja Robin Hanson közgazdász, a libertárius Cato Institute lapjában.
„Túlzottan allegorikusan fogalmaztam? Akkor hadd mondjam ki kereken: az egészségügy egyik legfőbb problémája, hogy túl sokat költünk egészségügyre.” 1930-ban Amerika mindössze a GDP 4 százalékát fordította az egészségügyre, ma viszont már 16 százalékát, ami nemzetközi összehasonlításban is sok: nagyjából kétszerese a más fejlett országokban szokásosnak. Tíz éven belül akár a 20 százalékot is elérhetik az egészségügyi kiadások. A drága egészségügy azonban nem feltétlenül színvonalas: az olcsóbb európai és kanadai egészségügy sok tekintetben jobb ellátást nyújt, mint az amerikai. A Metazin is beszámolt róla nemrégiben, hogy az Egészségügyi Világszervezet a költséghatékonyabb francia egészségügyet minősítette a világ legjobbjának. Az Egyesült Államok a 35. helyen végzett.
A liberálisok elsősorban a több biztosítós rendszert okolják a túlzottan drága egészségügyért. Hanson azonban inkább a túlzott gyógyszerfogyasztással és az orvosi szolgáltatások indokolatlanul gyakori igénybevételével magyarázza a magas költségeket.
„A gyerekeknek azt mondják az iskolában, hogy a modern gyógyszereknek köszönhetően hosszabb életre számíthatunk. A médiából dőlnek az ígéretes gyógyszerkísérletekről szóló beszámolók.”
Hanson szerint azonban a felmérések nem igazolják a modern gyógyszerekkel és kezelésekkel kapcsolatos optimizmust. „A kérdést vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy az egészségügyi kiadások sokkal kisebb mértékben befolyásolják az egészségi állapotot, mint például az étkezési szokások és a sport.”
Hanson tucatjával idéz olyan, az elmúlt negyven évben készült kutatásokat, amelyek kimutatták, hogy a vagyoni helyzet, az iskolai végzettség, a foglalkozás, a lakókörnyezet, a túlzott alkoholfogyasztás és a dohányzás befolyásolja a várható élettartamot, az egészségügyi kiadások azonban nem.
„Állítom, hogy az amerikai egészségügyi kiadások összegét felére lehetne csökkenteni anélkül, hogy ennek különösebb hatása lenne az emberek egészségi állapotára – írja Hanson. Ez azzal érne fel, mintha mindenkinek 8 százalékos fizetésemelést adnánk.”
A kiadáscsökkentést az állami támogatások megszüntetésével kellene kezdeni. Ha mindenkinek a saját zsebéből kellene fizetnie mindent, akkor valóban csak indokolt esetben fordulnánk kezelőorvoshoz vagy gyógyszerészhez. (A szerző nem vizsgálja, vajon a szegények esetében az számít-e indokolt esetnek, ha az illetőnek van pénze. Mert nincs.)
Hanson is tisztában van vele, hogy bármennyire ésszerű és indokolt lenne is, nincs az a politikus, aki elő merne hozakodni az egészségügyi kiadások radikális csökkentésével. „Tudom, politikai értelemben ez a javaslat nem reális. De legalább az egészségügyi szakértőknek nyíltan szembe kellene szállniuk azokkal, akik szerint minél többet költünk egészségügyre, annál jobb.”