A kínai kommunista állam támogatja a vallást, de csak, ha ellenőrizni tudja. Ha nem, akkor tiltja. Slavoj Žižek szlovén filozófus-megasztár szerint a nyugati értelmiség képmutató, amikor otthon a fundamentalizmustól óv, Tibet kapcsán viszont vallásüldözést kiált.

„Könnyű kinevetni az ateista hatalmat, amiért szabályozni akarja azt, amiben nem is hisz” – írja Slavoj Žižek a New York Times hasábjain.

A szlovén filozófus – akit bírálói olyannyira felületesnek tartanak, hogy „a filozófia Elvisének” szokták nevezni – elítéli a kommunista rendszereket, de ideológiájuk iránti megértésének, sőt rokonszenvének gyakran adta tanújelét. Most nem megy idáig, mindössze a kínai kommunista állam ellenfeleit bírálja.

A Kínai Népköztársaság Egyházügyi Hivatala augusztusban bocsátotta ki 5. számú rendeletét „A tibeti buddhizmus élő buddháinak reinkarnációjával kapcsolatos államigazgatási intézkedések tárgyában”. A tibeti lámák és egyéb magas rangú tanítók mindig új testben születnek újjá. Ezeket a reinkarnációkat a tibetiek tulkunak nevezik, a kínai jogszabály élő buddhának. A legfőbb tanító, a Dalai Láma halála előtt elmondja szerzetestársainak, hol keresendő a tulkuja. A kínai vezetés rendelete szerint csak olyan ember lehet tulku, aki erre szóló hatósági engedélyt tud felmutatni. A Kínai Népköztársaság területén kívül tartózkodó személyek nem folyamodhatnak ilyen engedélyért, és nem is vehetnek részt a tulku megtalálásának folyamatában. A Dalai Láma pedig csaknem ötven éve, amióta Kína bekebelezte Tibetet, külföldön él.

Žižek képmutatónak tartja a nyugati értelmiséget, amiért kikacagja a pekingi rendeletet. Szerinte ugyanis, ha van antidemokratikus eljárás, akkor a Dalai Láma személyének kijelölése az.  Annál is inkább, mivel nemcsak vallási, hanem világi szerepet is betölt: ő az államfő.  (Pontosabb lett volna így fogalmazni: ő volna az államfő, ha Kína meg nem szünteti a tibeti államot.) „A tibeti buddhizmus lelkes nyugati védelmezői megfeledkeznek róla, hogy Tibet valójában teokrácia, amelynek élén a Dalai Láma áll.”

Žižek szerint Európa nem tehet úgy, mintha itt a világi hatalom sohasem avatkozott volna vallási ügyekbe. Az augsburgi béke, amely az első lépés volt a vallási toleranciához vezető úton, egyúttal szentesítette a „cuius regio, eius religio” elvét, vagyis a hűbérúr vallását minden hűbéresére kiterjesztette. A rendelkezés rögzítette a különböző felekezetek kölcsönös elismerését, de egyúttal a világi hatalom gyakorlójától tette függővé az egyének legbensőségesebb viszonyának irányítását. (Ez csakugyan nem volt a mai vallásszabadságnak megfelelő elv, de legalább a vallási vérengzésnek elejét vette, és lehetővé tette, hogy az emberek olyan területre vándoroljanak, ahol saját vallásukat gyakorolhatják. Ezzel szemben Tibetben a kínai megszállás előtt nem üldözték a taoista és buddhista kínaiakat, mivel csak azóta telepítik őket tibeti földre. Igaz, tömegével.)

Slavoj Žižek arra is kitér, hogy a kínai kommunista kormány a közhiedelemmel ellentétben nem vallásellenes. A hatalomtól való függetlenségre törekvő szektákat azonban nem szíveli. És persze a külföldi befolyást sem tűri. (Ez a tibetiek és a római katolikusok pechje.)

A nyugati liberális értelmiséggel Žižeknek az a baja, hogy nem azért berzenkedik Tibet ügyében, mintha hinne a buddhizmus tanaiban, hanem mert félti a kulturális örökséget. A nyugati ember kiüresedett külsőségek közepette tölti életét karácsonytól húsvétig. Nem hisz a vallásban, de eltűri, aztán csodálkozik, hogy akik viszont komolyan veszik a vallásukat, nem tűrik meg a többit, olyannyira nem, hogy ma a nyugati civilizációra nézve a vallásos fanatikusok jelentik a fő fenyegetést. Márpedig Žižek szerint a kínai vezetésnek a lámák reinkarnációjára vonatkozó szabályai éppen a vallási fundamentalizmus megzabolázásának tekinthetők. Ami viszont már egyáltalán nem ellentétes a szekuláris nyugati értelmiség céljaival, tehát az utóbbi jár rossz úton, amikor Tibet kapcsán tiltakozik.

„Talán éppen azért tartjuk a kínai hatóságoknak a reinkarnációra vonatozó rendeletét felháborítónak, mert pontosan azt a célt szolgálja, amelyet titkon mi magunk is követtünk. Az eltűrt, de valójában komolyan nem vett vallási nézetek politikai következményeinek mi is törvényekkel igyekszünk elejét venni.”

De akkor pontosan mire is akar kilyukadni a tekintélyes filozófus? Netán azt sugallja, hogy mégis Leninnek és Maónak volt igaza, amikor nem tűrték a vallást?