Kínában nemcsak a gazdaság növekszik szédítő ütemben, hanem a szegény, kiszolgáltatott rétegek elégedetlensége is. Ez egyelőre nem fenyegeti a kommunista párt hatalmát. De csak egyelőre.

„Ha a totalitárius rendszerek a puhább tekintélyelvűség felé mozdulnak el, ez gyakran annak a jele, hogy a társadalom kezd kicsúszni a markukból, és nincs más választásuk, mint hogy lazítsanak a szorításon” – írja John Lee, a „Bukás vár-e Kínára?” című könyv szerzője az Australian hasábjain.

Kína már nem totalitárius állam. A rendszer nem akarja mindenestül irányítani az életet és a gondolkodást, és nincs már olyan utópisztikus célja, amelynek elérésére a totalitárius rendszerek mindenáron törekszenek, vagy amelynek nevében semmitől sem riadnak vissza.

A Metazin is számos alkalommal megírta, hogy Kínában milyen gyorsan változik minden: a gazdaság, a kultúra, a vallási élet, az internet. De a külföldi megfigyelők rendszerint azon ámuldoznak, hogy mindez csodálatosképp nem rendíti meg a kommunista párt hatalmát, pedig a politikai szabadságot a szabadpiac egyenes következményének gondoló libertáriusok például általában így gondolnák. Az ausztrál szerző cikke arról szól, hogy előbb-utóbb igenis meg fogja rendíteni.

Egyre több jel vall ugyanis arra, hogy a központi vezetés és a lakosság közötti szakadék mélyül. A pártvezetők maguk is a feltörekvő gazdasági elit részévé válnak, miközben a kilencszázmilliós falusi népesség lényegében kimarad a gazdasági fejlődésből, és közben ki van szolgáltatva a helyi vezetők önkényének. Mert az irányítás egyre inkább decentralizálódik, és a növekvő hatáskörű helyi vezetők fölötti ellenőrzés igen esetleges.

2003-ban a központi panaszirodába tízmillió beadvány érkezett, és ennyi eset közül a hatóságok összesen húszezret oldottak meg. Ilyen körülmények között nem ígérkezik eredményesnek Pekingnek az a taktikája, hogy az igazságtalanságokért a rossz helyi hatóságokat tegye felelőssé, mondván, hogy a jó központi vezetés majd orvosolja a sérelmeket.

A hivatalos statisztikában szereplő zavargások száma 1993 és 2005 között megtízszereződött, és elérte a 87 ezret (napi 240-et). Márpedig ha a lakosság már nem fél a következményektől, az nem sok jót szokott ígérni a tekintélyelvű rendszereknek. Volt eset, hogy ötvenezer ember gyújtott fel egy rendőrkapitányságot, és megesett, hogy százezren ostromoltak meg egy kormányépületet a szecsuáni gátrendszer ellen tiltakozva (a kisajátított földek művelőit ugyanis nem kártalanították). 2004-ben 74 000 zavargást jelentettek, és ezek közül 17-ben több mint tízezer ember vett részt.

A vidéki lakosság jövedelme a gyors gazdasági növekedés közepette is stagnál, miközben a közszolgáltatások színvonala még hanyatlik is. Az egészségügyi kiadásoknak 2002-ben már 68%-át fedezték saját zsebből a betegek (húsz évvel korábban még csak harmadát).

A lázongásokat általában a helyi hatalmasok önkénye váltja ki: adót emelnek, nem fizetik ki a megígért munkabért, nem szereznek érvényt a törvénynek, verőlegényeket küldenek a jussukról lemondani nem akarókra, és így tovább.

A külföldi megfigyelők egybehangzóan azt állítják, hogy a sok tiltakozás nem egyesülhet összehangolt ellenzéki mozgalomban. A lázongás csakugyan nem mutat egységes ideológiai vonásokat, e nélkül pedig a tiltakozások, bármily meglepően nagyméretűek és gyakoriak is, mégis csak elszigetelt jelenségek maradnak. Sőt, egyelőre tulajdonképp a biztonsági szelep funkcióját töltik be. Egy-egy nagyobb megmozdulás után egy időre csillapodnak a kedélyek.

De a központi vezetés nagyon is komolyan veszi a veszélyt, hogy a sok elszigetelt megmozdulásból nagyméretű mozgalom bontakozhat ki. Ezért üldözi elszántan az önálló szervezett csoportokat, a római katolikusoktól a független szakszervezetekig.