A sajtószabadság ellenére még ma is sok amerikai gondolja, hogy Irakban valóban voltak tömegpusztító fegyverek. Hogyan lehetséges ez?
„A modern nyugati demokráciák válsága valójában a sajtó válsága” – idézi Michael Schudson médiaprofesszor a baloldali Nationben Walter Lippmann legendás újságírót, a New Republic liberális hetilap egyik alapítóját, és Wilson elnök tanácsadóját. A mondat az 1920-ban megjelent, és nemrég újra kiadott A szabadság és a sajtó című esszégyűjteményből származik. A szerző az első világháború után úgy vélte, hogy a sajtó nem képes ellátni feladatát: nem látja el az embereket információval.
Lippmann szerint ez elsősorban annak a következménye, hogy a világ rendkívül bonyolulttá vált, és minden mindennel összefügg. Valahol a messzi Európa egy kis szláv államában merényletet követnek el egy főherceg ellen, aminek következtében hamarosan amerikai farmerek szállnak hajóra, hogy harcoljanak. „Még ha egész nap híreket olvasunk, akkor sem tudjuk az önkormányzat, az állam, a kongresszus, a minisztériumok, a gazdaság, és a külföld minden fontos eseményét figyelemmel kísérni” – vélte Lippmann.
A sajtó feladata lenne, hogy a tények felmutatásával segítsen az embereknek eligazodni. Lippmann szerint azonban a sajtóban egyre inkább a vélemények kerültek előtérbe a hírek helyett.
Sidney Blumental, a Clinton-kormány egykori, illetve Hillary Clinton elnökaspiráns jelenlegi tanácsadója az esszék új kiadásához írott utószóban azt fejtegeti, hogy Lippmann mondanivalója az eltelt közel kilencven év során mit sem veszített érvényességéből: a sajtó az iraki háború előtt nemhogy leleplezte volna a Bush-kormány által terjesztett ferdítéseket, hanem maga is a kormány propagandáját szajkózta. Utólag még a Bush elnök és a republikánusok melletti elfogultsággal aligha vádolható liberális New York Timesnak is mentegetőznie kellett, amiért „nem volt kellőképpen szigorú”, és mert kritika nélkül átvette a kormány véleményét.
Schudson szerint Lippmann optimista volt. Azt remélte, hogy ha a tények napvilágra kerülnek, akkor erősödik a demokrácia. Ma már nem kell attól tartani, hogy mindent a kormány tolmácsolásában – és elferdítésében – ismerünk meg. Az amerikai törvényhozásban számos olyan bizottság működik, amely állandóan ellenőrzi, és ha kell, bírálja a kormányt. Lippmann nem is álmodhatott arról, hogy a kormány javaslatainak pénzügyi vonzatait költségvetési bizottság kontrollálhatja. Ráadásul ma tévé- és rádiócsatornák százai működnek, ingyenes napilapok árasztják el az utcát, és az interneten is bárki hozzáférhet a hírekhez.
Akkor hát miképp sikerülhetett az amerikaiak többségével elhitetni, hogy Irakban tömegpusztító fegyverek vannak, vagy hogy Szaddám Huszein közreműködött az al-Kaida szeptember 11-i merényleteinek kitervelésében? Sőt, hogyan lehetséges, hogy 2005-ben az amerikaiak 34 százaléka, 2006 őszén pedig 50 százaléka úgy tudta, hogy Irakban találtak tömegpusztító fegyvereket?
Úgy, hogy nem csak a sajtó volt a hibás. Az ellenzéki politikusok sem lehetnek nagyon büszkék magukra: jelentős részük szintén támogatta az Irak elleni támadást. És az értelmiség sem merte eléggé hangosan bírálni a kormányt. Így aztán nem csoda, hogy az újságírók sem voltak kellőképpen kritikusak.
Most már csak azt kellene megmagyarázni, miért nem láttak tisztán a politikusok és miért volt bizonytalan az egyébként kritikus értelmiség. Walter Lipmann kilencven évvel ezelőtt született elemzéseiben erre a kérdésre hiába keressük a választ.