Egyre kevesebben érdeklődnek a politika iránt, akik viszont igen, azok radikalizálódnak. Mindkét tendencia önmagában is veszedelmes a demokrácia szempontjából, hát még a kettő együttvéve.
„Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a demokráciához tájékozott és aktív polgárokra van szükség. Az amerikai polgár azonban vagy közönyös, vagy dühödt” – írja a Newsweek magazinban Evan Thomas.
A megszállott politikafogyasztók körülbelül a lakosság egyötödét teszik ki. Ők éjjel-nappal a politikai hírcsatornák és rádióviták emlőin csüngenek. A többség azonban nem nagyon politizál. A választásokon egyre kevesebben vesznek részt. Az idei amerikai előválasztásokon becslések szerint a nagy felhajtás ellenére az amerikaiak alig 30 százaléka voksol majd.
A nagy pártok aktív támogatói viszont rendkívül lelkesültek. A politikai ellenfélben a gonoszt, a magukéban a jót látják megtestesülni. És ez olykor a politikusokra is igaz, holott ők személyesen ismerik egymást. Gyakran nevezik egymást hazugnak, korruptnak és gonosznak. Az egyik fél nagy olajmágnások kijáróembereinek, fasisztákkal paktáló bugrisoknak tekinti a másikat, amaz pedig a média, Hollywood és a társadalomkutatók kommunistagyanús összeesküvéséről vizionál.
Valamikor pedig a demokraták táborában ott voltak a déli konzervatívok is, a republikánusokéban pedig a nagyvárosi liberálisok. Thomas szerint ennek az után szakadt vége, hogy a hatvanas években, Kennedy és Johnson elnöksége alatt a demokraták a polgári jogok mellett foglaltak állást. Attól kezdve erejük egyre inkább a két partvidéken és a nagyvárosokban összpontosult, és a baloldali érdekcsoportok vették át a pártban az irányítást. A két tábor közötti szakadék ma már olyan széles, hogy alig van értelmes párbeszéd.
Thomas a médiapiac változásaiban látja az okot. Amikor még csak három-négy tévécsatorna közül lehetett választani, a lakosság fele hetente kétszer-háromszor megnézte valamelyik nagy tévétársaság hírműsorát. És ott igen kiegyensúlyozott stílusban tálalták az eseményeket. Egyrészt, mert a közönség nagy többsége politikailag mérsékelt volt, másrészt pedig, mert a kevés rendelkezésre álló földi analóg csatorna egyikét éppen ezzel a feltétellel kaphatták meg.
A kábeltévé és az internet megjelenésével mindez megváltozott. Az emberek több száz tévéajánlat között válogathatnak, és egyre inkább a szórakoztató műsorokat választják a közéletiek helyett.
Akiknek pedig szenvedélyük a politika, a különféle források közül azokat választják, amelyek az ő véleményüket erősítik. Ilyen forrást a tévéadások, a rádióműsorok között is bőven találnak, de még inkább az interneten. Az internetes közéleti forrásoknak pedig az a jellemzőjük, hogy igen dúsak véleményben, mert az olcsó, annál szegényesebbek viszont tényekben, mert az drága. Így pedig, mint Cass Sunsteintől tudjuk, zárt csoportok alakulnak ki, amelyeknek tagjai lényegében csak egyféle nézetvilággal találkoznak, így könnyen radikalizálódnak.
Következésképp a politikusoknak, ha meg akarják szerezni saját táboruk támogatását, a radikális harcos mezébe kell öltözniük. Szemforgató módon lépten-nyomon emlegetik ugyan, milyen nagy szükség volna az árkok betemetésére, de valójában nem a mérsékelteket kell meggyőzniük, hanem a politika iránt érdeklődő, szenvedélyes és harcias kisebbséget.