Az olasz baloldali kormány azért bukott meg húsz hónap után, mert sem a szakszerűség, sem a becsület, sem a reformok terén nem teljesítette a választók várakozását és önmaga ígéreteit. Mindebben a legnagyobb baloldali párt kommunista múltja a főbűnös.
„A balközép kormánykoalíció az emberek szemében egyre inkább hasonulni kezdett a hagyományos oligarchiákhoz és hatalmi centrumokhoz, a legszívósabb nomenklatúrákhoz. Azzal ásta meg önnön sírját, hogy kiábrándította és elkedvetlenítette a szavazótáborát” – írja a Corriere della Sera politológus-kommentátora, Ernesto Galli della Loggia, aki lapjával együtt kezdettől támogatta Romano Prodi kormányát, de bírálta is a liberális reformok elmaradása miatt.
Olaszországban a baloldal mindig is kisebbségben volt: „Mélyolaszország nem haladó.” Emiatt a baloldal, ha kormányozni akar, többé-kevésbé konzervatív erőkkel kénytelen szövetséget kötni. Erre pedig csak átmeneti, különleges alkalmakkor nyílik lehetőség. Jelen esetben a Berlusconi volt miniszterelnökkel szembeni ellenszenv hozta össze a koalíciót.
A baloldal azért nem tud többséget alkotni, mert lényegében a kommunista pártból nőtt ki, az pedig mindmáig nem volt képes igazi szociáldemokrata párttá válni. A volt kommunisták elsöprő többsége nem akar szociáldemokrata lenni, és az új pártnak nem véletlenül választották a jóval kevésbé egyértelmű „demokrata” nevet. Rajtuk kívül még négy radikális párt is alakult egykori kommunistákból, s ezek a valamikori tagság mintegy harmadát képviselik, nélkülük tehát nem alakítható baloldali kormány.
A korrupciós botrányok miatt tizenöt éve szétesett kereszténydemokrata párt baloldala szintén nélkülözhetetlen. A sokféle irányzat egyesítéséhez többé-kevésbé független miniszterelnök kellett, de ez az újabb szereplő, Romano Prodi, maga is külön irányzatot és tábort képviselt, eggyel több lett tehát az egyeztetni való, és egyre nőtt a „bábeli nyelvzavar”.
Nem véletlen, hogy a több mint 280 oldalas kormányprogram minden résztvevő kívánságainak egyvelege lett, vagyis mindenkinek alapot adott a követelőzésre, de senkit sem kötelezett semmire. Egyszóval a koalíció tagjai úgy kezdtek kormányozni, hogy nem volt megállapodás közöttük a legfontosabb teendőkről.
Ami kevés reform elindult, hamar felhígult. Az igazságszolgáltatás és az oktatás reformjához azonban még csak hozzá sem kezdtek, s ugyanígy elmaradt az összeférhetetlenségi törvény, pedig a jobboldali kormány idején éppen ezt a vasat ütötte a baloldal a legnagyobb hévvel, mivel Berlusconi jobboldali kormányfő – miniszterelnök létére – nagy médiatulajdonnal rendelkezett.
Az államháztartás hiányát sikerült ugyan csökkenteni, de csak adóemelések árán. Az állami kiadások csökkentése álom maradt. Egyszóval a magát szakszerűbbnek és tisztességesebbnek hirdető középbal csalódást keltett. Ráadásul a javak, az állami támogatások és a betöltendő posztok elosztásánál szigorúan politikai alapon döntött. A maga embereit támogatta, az ellenfél híveinek tartott embereket kirekesztette.
A baloldal iránt szintén jóindulattal viseltető La Stampa kommentátora egyenesen úgy látja: Prodi kormányának legfőbb eredménye az, hogy valószínűvé tette Berlusconi visszatérését. Luca Ricolfi egyébként úgy látja, hogy a korszakra éppen Berlusconi személye nyomja rá a bélyegét, és ez legalább 2014-ig így marad. Ennek okát abban jelöli meg, hogy a második világháború utáni baloldalt a kommunisták uralták. Ők pedig, hogy képesek legyenek a végsőkig kitartani a szovjet kommunizmus mellett, kifejlesztették magukban azt a képességet, hogy ne vegyenek tudomást a valóság kellemetlen elemeiről. Ez akadályozta meg őket később abban, hogy igazi szociáldemokrata párttá váljanak. A német szociáldemokraták a hatvanas években szakítottak Marxszal, az olasz volt kommunisták csak tavaly hozták létre a demokrata pártot. „Negyven év késésért húszévnyi berlusconizmus nem is olyan nagy büntetés.”