A jobboldal baloldali, a baloldal jobboldali álláspontot képvisel a választási kampányban. Abban viszont hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő egyszemélyes kampányt folytat, és két narcisztikus bajnok vív egymással a közönség kegyeiért.

„A baloldal és a jobboldal halált megvető kettős szaltóval szerepet cserél. A baloldal a piac erényeiben hisz, a jobboldal az állam közbelépését pártolja a közös olasz érdek védelmében” – írja Sergio Romano, a nyolcvanadik évét taposó történész, publicista és egykori diplomata a Corriere della Serában.

A leköszönő baloldali kormány utolsó aktusainak egyikével az Air France-KLM páros kezébe adja a csődközelben lévő olasz nemzeti légitársaságot, az Alitaliát. Romano Prodi miniszterelnök, aki alighanem politikai pályájának végére érkezett, büszkén vállalja a döntést. A baloldal új vezére, Walter Veltroni ez egyszer háttérbe húzódik, már csak azért is, mert a privatizáció ma nem népszerű fogalom. Ha másért nem, hát ezért ellenzi az ügyletet Silvio Berlusconi, a győzelemre esélyes jobboldali ellenzék vezére: szerinte az Alitaliának nemzeti kézben kellene maradnia.

Romano azt fájlalja, hogy a valóságos problémák helyett jelképes kérdésekről szól a kampány. Arról például szó sem esik, hogy bárki legyen is a légitársaság tulajdonosa, kilenc szakszervezettel kell megegyeznie, ami szinte lehetetlenné teszi a nyereséges működést. Márpedig közpénzből a mai Európában tilos légitársaságot támogatni.

Másfelől viszont, ha az ügyletnek az lesz a vége, hogy az olaszoknak más európai fővárosból kell felszállniuk, valahányszor tengeren túlra utaznak, s közben – mivel a helyi politikai erők megakadályozzák a gyorsforgalmi vasút építését – lehetetlenség gyorsan eljutni azokba az európai városokba, akkor Észak-Olaszország a szakadár Északi Liga kezére kerülhet. Minderről nem vitatkoznak az ellenfelek, csak a piac, illetve a nemzeti érdek fogalmait vágják egymás fejéhez.

Az Alitalia-ügytől eltekintve Walter Veltroniról igazán nem mondható el, hogy kerülné a nyilvánosságot. Sőt, mint a veterán szociológus, Giuseppe de Rita írja, ugyancsak a Corrierében, a két versengő vezér „egyre magányosabb kalandhős, a támogatást egyre inkább saját személyiségüknek kérik és karizmájukkal érik el, ehhez pedig nélkülözhetetlen egy jó adag önbecsülés, és kifejezetten jót tesz egy kis narcizmus”.

De Berlusconi és Veltroni most már kezdik túlzásba vinni mindezt. Túl sok gondot fordítanak a külsőségekre. Ruházatukra, kimódolt szónoki stílusukra, gesztusaikra, személyes kezességvállalásaikra, továbbá arra, hogy minden nap előálljanak valami médiaképes újdonsággal. Végül is nem világos, mi rejtőzik a kétes külsőségek mögött. Milyen társadalmi csoportok, milyen érdekek, és milyen emberek. Nem véletlen, hogy a választási listákon előkelő helyen szerepelnek a vezérek titkárnői, személyi körének tagjai, sőt testőrei is.

Az önimádó vezérek rendszere elidegeníti a választót a képviseleti demokráciától, és jóllehet „ezt kevesen veszik észre, nagy szerepet játszik az olasz parlamentarizmus korróziójában”.