A toleráns nyugati demokráciákban felnőtt, elkényeztetett fiatalok forradalmi tetszelgése, vagy a toleranciáért vívott harc? Két angol értelmiségi vitája 1968-ról.
„Kínosnak éreztem a szlogeneket és a forradalmi pózolást. Úgy véltem, hogy Londonban és Párizsban a világ legkevésbé rossz rendszerét valósították meg: a liberális demokráciát, amely az egyet nem értés iránti tolerancián alapult” – emlékszik vissza Tom Stoppard brit drámaíró az 1968-as diákmozgalmakra a Timesban.
Stoppard már negyven évvel ezelőtt sem volt a diáklázadások lelkes híve. „1968-ban boldogan éltem első feleségemmel és első gyerekünkkel az első házunkban, amelyet az első befutott darabomból vettünk. Kortársaim politikai szempontból már akkor is gyanúsnak tartottak.”
A drámaíró élettörténetével magyarázza, hogy soha nem ragadta magával a forradalmi hevület. Kétéves volt, amikor zsidó szülei a náci megszállás elől Indiába majd Angliába menekültek. „Ha apám túléli a háborút, 1946-ban a család hazament volna Csehszlovákiába, és én a kommunista diktatúrában nőttem volna fel.”
A diáklázadásokból akkor ábrándult ki végleg, amikor a baráti országok csapatai bevonultak Prágába. Ekkor vált világossá számára, hogy milyen óriási a különbség a nyugat- és a kelet-európai forradalmak között. „A szabadnak mondott Nyugaton is voltak a rendszernek hibái: itt is történtek visszaélések és igazságtalanságok. Keleten viszont a rendszer lényegéhez tartoztak a túlkapások.”
A nyugati nagyvárosok diáklázadásait Stoppard a szaturnáliákhoz hasonlítja, de addig azért nem megy el, mint Götz Aly német történész, aki nemrég a szexuális elfojtottsággal magyarázta, és a náci totalitárius mozgalmakkal állította párhuzamba őket. Stoppard szerint inkább komikus volt, ahogy a naiv angol baloldali értelmiségi fiatalok „az elvtársi zsargonnak és a félreértett keleti vallások zavaros bölcsességeinek” segítségével próbálták az emberek gondolkodásmódját megváltoztatni, hogy aztán a kulturális forradalom nyomán megindulhasson a társadalmi átalakulás is. „A ’Szeretkezz, ne háborúzz’ jelmondat azonban nem hatásosabb, mint a ’Világ proletárjai egyesüljetek’ jelszava.”
„Természetesen nem szabad egy kalap alá venni a londoni illetve a prágai vagy a varsói tüntetéseket. A szovjet iga ellen tiltakozóknak az élete forgott kockán” – reagál Stoppard írására Magnus Linklater, a Times publicistája, aztán hozzáteszi, hogy némi hasonlóság azért volt a nyugati és a keleti lázadásokban. A fiatalok mindenhol az elidegenedés és a tekintélyelvű vezetés ellen tiltakoztak.
Ami pedig a Stoppard által emlegetett, „egyetértés iránti toleranciát” illeti, Linklater szerint a londoni békés tüntetéseket szétverő rendőrök mintha nem hallottak volna a nemes elvekről. A diákok éppen azért radikalizálódtak, mert a hatalmon lévőknek semmilyen követelésükre nem volt fülük. Az egyet nem értés iránti toleranciát egyebek között éppen az 1968-as diáklázadásoknak köszönhetjük. „Az évtized végére elfogadhatatlanná vált a tüntetőkkel szembeni rendőri erőszak csakúgy, mint a kommunista diktatúra. Ez azonban éppen a tüntetők érdeme.”
Stoppard és Linklater egy dologban azonban egyetért. A hatvannyolcas radikális diákok és a hippik ruháira mindketten nosztalgiával emlékeznek.