Az ember háborúra termett – vélik egyes kutatók. Mások szerint nem. Azon is vita van, hogy ha a nők nagyobb szerepet kapnak a társadalomban, könnyebben elkerülhető-e a háború.

„Hogy a háború elkerülhető lenne? A mai zivataros időkben ez mindenesetre kisebbségi vélemény” – írja John Horgan a Discovery magazinban.

Frans de Waal, az Emery biológiatanára szembeszáll az uralkodó nézettel, amely szerint az emberhez genetikailag legközelebb álló csimpánzok belháborúi arról tanúskodnak, hogy a főemlősök nem tudnak meglenni tömeges összecsapások nélkül. De Waal állítja, hogy a főemlősök – kivált az emberek – nagyon is megfontolják, mi szolgálja az érdekeiket, és ha a békés megoldást kifizetődőbbnek látják, akkor azt fogják választani.

A holland tudós megfigyelései szerint ahol bőségesebb az élelem, ahol kisebb a hímuralom, ott az agresszivitás is alábbhagy. Másfelől pedig, amikor kísérleteiben olyan helyzeteket állított elő, amelyekben a majmok csoportjai csak együttműködve juthattak hozzá az élelemhez, akkor elmaradtak a szokásos csatározások.

Robert Sapolsky, a Stanford Egyetem kutatója olyan kísérletekről számol be, amelyek szerint a férfi hormon szintjének emelése nem növeli az agresszivitást, ellenben az agresszív magatartás közben emelkedik a hormonszint. Hibásnak tartja tehát azt az elméletet, miszerint az ifjú férfiak tesztoszteron-túltengése szükségképpen vezet erőszakhoz.

Sapolsky elmeséli továbbá, hogy harminc évvel ezelőtt egy harcias kenyai páviántörzs egy hulladéklerakóért állt harcban más majomcsoportokkal. A küzdelemben a legagresszívebb hímek vettek részt. A zsákmányolt élelmiszer megmérgezte őket, és a törzsben a szelíd hímek maradtak meg. Ezt követően az utódok szelíd példát láttak maguk előtt, és a törzs korábbi harciassága azóta sem termelődött újra.

Douglas Fry, az Amerikából Finnországba elszármazott antropológus könyvet írt arról, hogy az ember nincs háborúra ítélve, mert nemcsak agresszivitás, hanem együttműködési, tárgyalási és közvetítési készség is jellemzi. Fry olyan kultúrákat is talált, amelyeknek eszköztárából hiányzik a háború. Igaz, hogy e 74 törzs az emberiségnek csupán elenyésző töredéke, de létük mégis cáfolja, hogy a háború az ember lényegéhez tartozna.

Két mexikói indián törzs életét vizsgálva Fry arra a következtetésre jutott, hogy a nők egyenjogúsága csökkentőleg hat az erőszakra. Az egyik indián törzs ugyanis jóval erőszakosabb, mint a másik, s ez utóbbiban a nők elismert részt vállalnak a javak előállításából. Másik példája Finnország, ahol az erőszak jóval alacsonyabb szintű, mint más hasonlóan fejlett országokban, és a nők adják a miniszterek többségét, a parlamenti képviselőknek pedig negyven százalékát.

Richard Wrangham harvardi antropológus, a hagyományos iskola képviselője arról írt tanulmánykötetet, hogy az erőszaknak genetikai eredete van, de megállapítja, hogy a majmok akkor bocsátkoznak harcba, ha úgy látják, hogy ép bőrrel megúszhatják, ellenkező esetben nem. Másrészt ő is úgy gondolja, hogy a nők munkába állása segíthet a dolgokon, mert csökkenti a népszaporulatot és ezzel a javakért dúló harcot.

Sapolsky cáfolja azt az elképzelést, hogy a háborút a javak szűkössége okozza. A páviánok körében bőséges táplálék esetén is megfigyelt csoportos erőszakot, s úgy véli, hogy ezt éppen a túl könnyű életben felhalmozódó fölös energia okozza.

De Waal pedig a nőiség békés természetében nem biztos. Megfigyelései szerint a nőstény csimpánzok csakugyan nehezebben szánják rá magukat a harcra, mint a hímek, de nehezebben is hagyják abba, és tovább táplálnak haragot a másik fél iránt.

A szerzők majd’ mindannyian a vallási fundamentalizmusban látják ma a fő háborús veszélyforrást, ám hogy annak milyen biológiai okai vannak, az még feltárásra vár. És persze az is, vajon a nyomor vagy éppen a túlzott jólét segíti-e inkább elő a vallási fundamentalizmus megerősödését, vagy a maga módján mindkettő.