Az olajkincs árt a női foglalkoztatásnak. És van még két áttételes mellékhatása: csökkenti a nők politikai szerepvállalását és erősíti a nők körében a vallási fundamentalizmust.
„Benzinfaló életmódunkról régóta tudjuk, hogy számos baj forrása, de most kiderült, hogy a kőolajhoz fűződő szerelmi viszonyunk meglepő területeken is súlyos károkat okoz: az olajfogyasztás és az olajár növekedése hátráltatja több millió nő politikai, társadalmi és gazdasági boldogulását” – számol be a Washington Postban két kutatás eredményéről Shankar Vedantam.
Michael Ross politológus, az UCLA tanára 169 ország adatait vetette egybe, több mint negyven évre visszamenőleg, és arra a következtetésre jutott, hogy Szaúd-Arábiában, az Egyesült Arab Emirátusokban és más közel-keleti olajországokban nem az iszlám a nőpolitikai elmaradottság fő oka, hanem a kőolaj.
Ha nő a kitermelés és emelkednek az árak, az országot elárasztja a külföldi valuta, a nemzeti pénznem felértékelődik, a nemzeti termelés versenyképtelenné válik az importtal szemben, az export visszaesik. Ezt a mechanizmust már a 60-as években leírták, amikor Hollandia elkezdte kiaknázni a tengeri olajkincset, és hirtelen felszökött a gulden árfolyama. A jelenséget azóta is „holland kórnak” hívják. Az olajországokban igen gyakori eset, hogy a hazai feldolgozóipar hanyatlik, viszont annál inkább virágzik az építőipar és a szolgáltatások. A nők azonban elsősorban a textilipar és más könnyűipari ágazatok révén kapcsolódnának be tömegesen a munkába. Az építőiparban a férfi munkaerő a domináns, a szolgáltatásokban pedig kulturális akadályokba ütközik a nők foglalkoztatása, mert a társadalom vallási okokból nem veszi jó néven, ha idegen férfiakkal kerülnek kapcsolatba.
Márpedig ha a nők nem dolgoznak, akkor nincs, aki kivívja politikai és gazdasági egyenjogúságukat. A férfiuralom ugyanis mélyen gyökerezik a társadalmi szokásokban, és csak egy új társadalmi erő létrejötte változtathat rajta.
Ross persze nem állítja, hogy egyedül az olaj felelős a nők hátrányos helyzetéért, de úgy véli, hogy a vallásnál nagyobb szerepet játszik. Megemlíti például, hogy az olajban szegény Tunézia és Marokkó közéletében jóval nagyobb szerepet töltenek be az asszonyok, mint a szintén a Maghreb-államok közé tartozó, de nagy olaj- és földgázkinccsel rendelkező Algériában.
Egy másik tanulmány pedig arról tudósít, hogy ahol a nők nem dolgoznak, ott sokkal hajlamosabbak a vallási fanatizmusra. Két politológus, Lisa Blaydes a Stanford, és Drew Linzer az Emery tanára tizennyolc muzulmán ország példáján kimutatta, hogy ahol a nőknek kevesebb a munkalehetőségük, ott sokkal nagyobb arányban csatlakoznak fundamentalista vallási mozgalmakhoz, mint ahol könnyebb munkát találniuk. És a kutatók ezt nem a függetlenség és a világi társaság nevelő hatásával, hanem gazdaságlélektani tényezőkkel magyarázzák.
Nevezetesen azzal, hogy a nők ezek szerint a munkában nem gondoskodhatnak gazdasági biztonságukról, tehát a hagyományos stratégiát kell választaniuk: a házasság piacán kell kívánatosabbnak bizonyulniuk. Márpedig a hitbuzgó lányok jobb partira számíthatnak.