Ha Amerika külpolitikájára alkalmazzuk a Keresztapa című klasszikus film történetét, két olyan szereplőt látunk, akik a maguk módján egyaránt romlásba viszik a Corleone családot. A film főhősét, a fiatal, ám bölcs új családfőt hiába keressük.
„Akad-e az elnöki poszt várományosai között olyan, aki az ifjú Michael hűvös, szenvedélytől mentes bátorságával lesz képes szembenézni a korszakváltással? Nem olvadnak-e el a múlt vigasztaló ölelésében, ahogy Tom, vagy nem erőszakos megoldásokba menekülnek-e , mint Sonny, aki szintén képtelen volt szabadulni a múlttól?” – hasonlítja Amerikát egy hanyatlóban lévő, de hajdan egyeduralkodó maffiacsaládhoz a National Interestben a nemzetközi kapcsolatok két kutatója, John C. Hulsman és A. Wess Mitchell.
Amikor Francis Ford Coppola hírneves filmjében, A Keresztapában a Solozzo klán kis híján megöli az addig egyeduralkodó Corleone család fejét, Don Vitót, olyasvalami történik a maffiózó családdal, mint ami 2001. szeptember 11-én Amerikával. Véres erőszakkal köszönt be egy új korszak, amelyre az előzőben nevelődött nemzedék nincs felkészülve.
A Keresztapa fiai háromféleképpen reagálnak. Tom, a fogadott fiú, a család fő jogtanácsosa azt szeretné, amit ma a demokratapártiak: hogy mielőbb álljon helyre a régi rend. Ahogy Hillary Clinton elnökjelölt-aspiráns írta a Foreign Affairsben, Amerikának „vissza kell szereznie a neki járó helyet a világban”. Amerika az 1990-es években a világ „jóindulatú hegemón hatalma” volt, de ennek mára vége. Ugyanígy egyeduralkodó volt a maga világában a Corleone család is, amíg a többi klán úgy érvényesíthette leginkább érdekeit, ha Don Vitóval egyezkedik. Ezt akarja visszaállítani Tom, és ehhez a tárgyalás a legjobb módszer. Meg kell hallgatni az ellenséget, és ha lehet, teljesíteni, amit kíván. Pontosan ahogy a Demokrata Párt javasolja a nukleáris ambíciókat dédelgető Irán esetében. Szép gondolat, de feltételezi, hogy a mai világ Solozzói a Corleone-világba akarnak betagozódni, és hogy a többi klán nem fogja felhasználni a domináns család szorongatott helyzetét, és nem fordul vele szembe. Egyik feltétel sem igaz, s emiatt Tom stratégiája kudarcra van ítélve.
Az amerikai nagyvárosok utcáin más maffiacsaládok is jelentős hatalomrészt szakítanak ki maguknak (feljövőben van Brazília, Oroszország, India és Kína). Ezt a többpólusú világot Tom nem képes felismerni, s továbbra is azt hiszi, a mai demokratákkal egyetemben, hogy az egyetlen szuperhatalmat képviseli.
Tom súlyos konfliktusba keveredik Sonnyval, aki válogatás nélküli erőszakkal reagál a merényletre, mondván, hogy mindenkinek egyszer s mindenkorra el kell venni a kedvét az ilyesmitől. Logikus reakció, nem véletlenül hasonlít a Bush elnök mögött álló neokonzervatívok világszemléletéhez. Mindketten akár megelőző céllal is erőt akarnak alkalmazni, mert abban hisznek, hogy a veszélyt el lehet tüntetni a rendszerből. Csakis azért hihetnek ebben, mert ők sem ismerik fel, hogy a világ többpólusúvá vált. Más dudások is vannak a csárdában, akikkel nem jó válogatás nélkül harcba keveredni. Sonny előbb lő, aztán kérdez, és ezzel a harcmodorral a Corleonék ellen fordítja az összes többi klánt. A fegyveres megoldás, ha nincs mögötte politikai terv, katasztrófához vezet. Sonnyt szitává lövik, amikor sebbel-lobbal bosszút akar állni a húgán esett sérelemért. A szerzőket ez a jelenet Irak esetére emlékezteti.
A harmadik fiú, Michael végül is megmenti a Corleone családot. Fölismeri, hogy szövetségesekre van szükség, de látja, hogy a régi világ visszaállítására ők sem kaphatók. Hol Sonnynak ad igazat az erőszak alkalmazásában, hol Tomnak a diplomatikus megoldásokban. Neki mindkét felfogás csupán taktika. A stratégia a család pozícióinak optimalizálása. És ez az optimum az új, többpólusú világban nem lehet többé a hegemónia. Michael beengedi a Corleone-klán addig kizárólagos területeire a többi családot is, és gondoskodik róla, hogy érdekük legyen a szövetség. Nem akar fölébük kerekedni, de azt sem tűri el, hogy semmibe vegyék. Gyakorlatias magatartásával jobb diplomatának bizonyul Tomnál és jobb harcosnak Sonnynál.
Egy Michaelre volna most szükség Amerikában: olyan politikára, amely nem a régi hegemón pozíció rabja, hanem arra törekszik, hogy Amerika primus inter pares legyen a világban.