Az amerikai baloldal a szegényebb rétegeket előnyben részesítő gazdaságpolitikát szeretne. A kétkezi munkások azonban mégis inkább a jobboldalra szavaznak. Hamis tudatban élnek? Vagy értékközpontú politikát szeretnének?
„A két párt egymást túllicitálva hízeleg a munkásosztálynak, s egyben kölcsönösen azzal vádolja a másikat, hogy nem tiszteli eléggé a munkásokat” – írja Jonathan Chait, a New Republic szerkesztője.
Barack Obama, a demokrata előválasztások esélyesévé előlépett jelölt április elején azt találta mondani, hogy a középnyugati államok fehér munkásosztálybeli szavazói a kilátástalan gazdasági helyzetük miatt elkeseredettek, ezért tartják olyan fontosnak a vallást, ezért ragaszkodnak annyira a fegyvertartás jogához, és ezért ellenzik a bevándorlást.
A kijelentésre ellenfelei azonnal lecsaptak, és egymásra licitálva kezdték bizonygatni, hogy szívükön viselik a hétköznapi emberek gondjait, ellentétben a kétkezi munkásokat lenéző Obamával.
A konzervatív publicisták hirtelen a proletariátus védelmezőivé lettek, és a nevében is kikérték maguknak Obama leereszkedő hangnemét. Hiába Obama a legkevésbé gazdag elnökjelölt, a nála lényegesen tehetősebb republikánus McCain egyik kampánytanácsadója is elitistának bélyegezte Obamát. Hillary Clinton, a demokrata elnökjelöltségért küzdő vetélytársa is megforgatta a kést Obamában. Azt nyilatkozta, hogy őt az apja megtanította puskával lőni, ezzel akarván kifejezni, hogy mennyire közel áll az amerikai átlagszavazóhoz.
Már a 2004-es választások kapcsán sokakat foglalkoztatott a kérdés, hogy a bérből és fizetésből élők többsége miért a jobboldalra szavaz, és nem a gazdaságpolitikájában a szegények érdekét képviselő baloldalra. Thomas Frank publicista Mi a baj Kansassal? című bestsellerében úgy érvelt, hogy a konzervatívok az elmúlt négy évtized során a korábbi arisztokratizmusukat levetkőzve egyre inkább az egyszerű munkásemberek hétköznapi értékeinek képviselőjeként léptek fel. A baloldal hiába akar a szegényeknek kedvező adóemelést, a munkásosztály nem vevő a Demokrata Párt gazdaságprogramjára. Inkább a kulturális és társadalmi kérdésekben rokon nézeteket valló, a fegyvertartás jogát pártoló, bevándorlás-ellenes, abortuszt ellenző jobboldal felé húz. Frank szerint a konzervatívok ügyes retorikája elérte, hogy a kétkezi munkások a demokratákat a gazdagok és a nagytőke érdekeit kiszolgáló elitista pártnak tekintsék. Ezért még akkor is inkább a republikánusokra szavaznak, ha minden statisztika szerint a republikánus elnökök alatt nő, a demokrata vezetés idején pedig csökken a leszakadásuk a gazdagoktól.
A jobboldal hívei már azt is elitizmusnak tekinthetik, ha a baloldali politikus arra akarja rávenni a népet, hogy valódi, gazdasági érdekeit szem előtt tartva szavazzon. George F. Will, a Washington Post konzervatív publicistája szerint Obama kijelentése arra a marxi elképzelésre rímel, hogy a munkások hamis tudatban élnek. Obama – csakúgy, mint a baloldali liberálisok általában – bizonyára úgy gondolja, hogy a demokraták feladata az embereket öntudatra ébreszteni, ami csak úgy lehetséges, hogy az elit megreformálja a társadalmi viszonyokat.
Chait igazat ad a konzervatívoknak abban, hogy nem lehet csak úgy irracionálisnak tekinteni azokat, akik nem elsősorban a pénztárcájuk alapján szavaznak. Ahogy a gazdagokat jobban megadóztató baloldalra szavazó milliárdosok sem ostobák pusztán azért, mert anyagi érdekük elébe helyezik a társadalmi igazságosságra vonatkozó elveiket, a jobboldalt támogató munkásokat sem lehet elítélni.
Nem jogos azonban egy baloldali politikust marxista mumusnak bélyegezni, ha arra ösztökéli a választókat, hogy a kulturális értékek helyett gazdasági érdeküket kövessék. „Hiszen éppen ez a demokrácia lényege.”
A november 4-i elnökválasztás eredménye nem kis részben attól függ majd, mennyire vevők az elkeseredett amerikai munkások a gazdasági érdekükben fellépő baloldalra, és mennyire a kulturális szokásaikat és erkölcsi meggyőződésüket visszhangzó jobboldalra.