Néhány elkötelezetten Európa-párti országnak el kell indulnia az igazi integráció útján. Ez az egyetlen értelmes válasz az írek elutasító szavazatára.

„Ezt az Európát nem szeretik. Személyleírása zavaros. Kevés ország népét kérdezték meg, mit gondol róla, s e kevés közül most épp a harmadik írta rá a borítékra: vissza a feladónak” – írja a Corriere della Serában Franco Venturini annak kapcsán, hogy az ír népszavazáson elbukott a Lisszaboni Szerződés.

A kormányok persze nem törődnek bele a vereségbe. Az új francia elnökség a németek támogatásával és az angol kormány segítségével majd kitalál valamit, de a bénultság és a tehetetlenség érzését nem tudja eltüntetni. És ez még hagyján. Mert nem ez Európa igazi betegsége.

Három év telt el, amióta az európai alkotmányos szerződés Franciaországban és Hollandiában elbukott a népszavazáson, ideje volna tehát őszintén megvizsgálni, miért történt így. Annál is inkább, mert az alkotmányos szerződés utódát, a lisszaboni reformszerződést nem valamilyen euroszkeptikus nép vetette el, hanem az európai integráció egyik nagy nyertese.

Európa távol van a polgáraitól – kezdi Venturini az okok sorolását. Képviselői eurokratául beszélnek, ezt a nyelvet pedig az emberek nem értik. Szerződéseinek célzott olvasóközönsége valószínűleg a jogásztársadalom, nem az európai lakosság. A globalizáció, miközben közös nevezőre hozta a nemzeti államokat, egyúttal új lendületet is adott nekik. A fiatalok természetesnek tekintik az integráció előnyeit, nem szívügyük az egységes Európa.

De az olasz kommentátor szerint mindez nem okozna túl nagy galibát, ha maga az Európai Unió nem volna identitásválságban, és nem szenvedne politikai cselekvésképtelenségben. Mert egyszerre három Európával van dolgunk. A kezdet kezdetén az európai egység célja az volt, hogy szavatolja a demokráciát, és elejét vegye egy újabb francia-német konfliktusnak. Később a tagállamok szuverenitásuk egy részéről is lemondtak a közjó érdekében. Ma viszont egy harmadik típusú Unióra volna szükség, amely nemcsak a vezetőitől, hanem a polgáraitól származtatja legitimitását, és amely képes a közös cselekvésre. Ez pedig várat magára. Így aztán ki-ki a maga kis előjogait védelmezi féltékenyen, abban bízva, hogy az integráció előnyei így is megmaradnak.

Az integrációban félúton megálló huszonhetek ezzel a maradisággal nem képesek szembeszállni, ezt mutatja az írországi népszavazás eredménye. No meg azt, hogy ha Európa nem akarja a hanyatlást választani, akkor nincs más megoldás, mint hogy az integráció elszánt híveinek kis csoportja újrakezdje az építkezést.

Érdekes módon azonban az elemző egyetlen ilyen országot sem tud megnevezni. Az elszánt hívek csoportja eszerint csakugyan nem túl népes.