Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Kína két tűz között

2008. december 2.

Az Egyesült Államok csak akkor kerülheti el a súlyos recessziót, ha Kína továbbra is sokat költ amerikai állampapírokra. Csakhogy Kínának a maga gazdaságába is életet kell lehelnie, különben összeomolhat a pekingi kacsa-kommunizmus.

Az Egyesült Államok csak akkor kerülheti el a súlyos recessziót, ha Kína továbbra is sokat költ amerikai állampapírokra. Csakhogy Kínának a maga gazdaságába is életet kell lehelnie, különben összeomolhat a pekingi kacsa-kommunizmus.

„Washingtonban kezd egyetértés kialakulni arról, hogy az Egyesült Államok csak a kiadások növelésével tompíthatja a recessziót. Bal- és jobboldali közgazdászok szerint most a legfontosabb a gazdaságélénkítő csomag – a költségvetési hiány megugrásával nem kell foglalkozni. De ahhoz, hogy legyen miből fedezni a kiadásokat, kell valaki, aki finanszírozza a hiányt, amely becslések szerint 1000-1500 milliárd dollárra, a GDP 7-11 százalékára nőhet. Kína az egyetlen olyan ország, amely rendelkezik ennyi pénzzel” – írja Fareed Zakaria a Newsweekben.

Szeptemberben Kína megelőzte Japánt, és az Egyesült Államok legfőbb hitelezőjévé lépett elő: becslések szerint az amerikai államkötvények 10 százaléka a kínai állam tulajdonában van. Peking 2000 milliárd dollárnyi tartalékkal rendelkezik, amiből futná további hitelekre. De vajon hajlandó-e Kína továbbra is finanszírozni az amerikai költségvetési hiányt és lakossági fogyasztást? Egyelőre elsősorban a hazai gazdaság támogatásával foglalkozik: a kormány 600 millió dolláros mentőcsomaggal siet a bajba jutott kínai vállalatok segítségére.

Zakaria szerint az Obama-kormánynak sürgősen meg kell majd győznie a pekingi vezetést, hogy a hazai gazdaság védelme mellett Pekingnek az Egyesült Államokat is támogatnia kell. Ha ugyanis az amerikai gazdaság recesszióba esik, akkor csökken a kereslet a kínai export iránt, és lassulni kezd az ázsiai ország gazdasága.

Kína megpuhítása már hetekkel ezelőtt elkezdődött. Gordon Brown brit miniszterelnök október végi ázsiai körútján arra kérte az elmúlt években jelentős devizatartalékot felhalmozó közel-keleti és távol-keleti államokat, hogy töltsék fel az IMF kasszáját. A brit miniszterelnök szerint ugyanis Izland, Ukrajna és Magyarország után újabb államok kérnek majd segítséget a Nemzetközi Valutaalaptól, és elképzelhető, hogy az IMF 250 milliárd dollárnyi vésztartaléka nem lesz elég a bajba került országok megmentésére.

Egyelőre azonban nem sikerült meggyőzni Pekinget. A G20-ak november közepi, második Bretton Woodsként beharangozott, ám érdemi előrelépés nélkül zárult washingtoni találkozóján Kínát nem sikerült rávenni, hogy elkötelezze magát devizatartalékának megnyitására. „A kínai vezetők megígérték, hogy együttműködnek a Világbankkal, de hozzátették, hogy Peking elsődleges feladata a kínai gazdaság támogatása” – írta a Washington Post.

Nem remélhetjük, hogy Kína rövid távon megállíthatja a globális recessziót” – figyelmeztet Philip Bowring az International Herald Tribune-ban. Peking minden erőforrásával a súlyos stratégiai problémákkal küzdő kínai gazdaság lassulását próbálja megfékezni. Egyes becslések szerint a korábban 9 százalékos növekedés 7,5 százalékra lassulhat, de akad olyan elemző is, aki 2009-re mindössze 2 százalékos kínai növekedéssel számol.

Márpedig a visszaesés nyomában növekvő munkanélküliség miatt tüntetések törhetnek ki, és veszélybe kerülhet az ország és a pekingi vezetés stabilitása.

Joshua Kurlantzick, a New Republic Kína-szakértője már egyenesen azt fejtegeti, hogy a globális gazdasági válság miatt megbukhat a kínai vezetés: „a pénzügyi összeomlás hatására megdőlhet a kínai politikai rendszer”. Az emberek és a vezetés hallgatólagos megállapodása értelmében a nép megtűrte az autoritárius vezetést cserébe némi jólétért – emlékeztet Kurlantzick a gulyáskommunizmus jól bevált receptjére. Ha a gazdaság visszaesik, az emberek semmisnek tekintik a hallgatólagos megállapodást, és nem kérnek majd a sült kacsa nélküli kommunizmusból: tüntetések törhetnek ki, amelyeket a kormány erővel akar majd letörni. De – ellentétben az 1989-es Tienanmen-téri felkeléssel – most nem csak az értelmiségiek és a diákok kis csoportja, hanem több millió munkanélküli fogja a rezsim távozását követelni.

Kérdés, vajon az említett társadalmi szerződés nem csupán Kurlantzick fejében létezik-e. Ha nem, és bekövetkezne a nagy lázadás, újabb kérdés vetődne fel: vajon ki mellé állna az Egyesült Államok? A költségvetési hiányt finanszírozó pártvezetés, vagy a többpártrendszert követelő tüntetők mellé?