A baloldali brit kormány azért nem engedte be az országba a Korán ellen uszító film készítőjét, mert félt, hogy jelenléte zavargásokat váltana ki. A vezető lapok szerint ez nem elegendő ok a szólásszabadság korlátozására.

„A kitiltás, minden jó szándéka ellenére, éppen azok kezére játszott, akik azon munkálkodnak, hogy a britek egymás torkának essenek” – olvassuk a baloldali Independent vezércikkében.

A lap szerint a muszlimellenesek és a radikális muzulmánok nagyon is hasonlítanak egymásra, mindkét fél a konfliktusok élezésén fáradozik. Geert Wilders holland europarlamenti képviselőt Lord Pearson, a konzervatív pártból kivált honatya hívta meg, hogy levetítse filmjét a felsőházban. Mint az Independent írja, a cél a botrány, a feltűnés volt, és ezt így is sikerült elérni, sőt, még nagyobb lett a botrány, mintha megtörtént volna a vetítés. A „sikerről” a muzulmán mozgalmárok tiltakozása gondoskodott, pedig ők látszólag a szervezőkkel ellentétes célokat követnek.

A szólásszabadságnak persze van korlátja: a kormánynak gondoskodnia kell a kisebbségek biztonságáról. Wilders azonban nem veszedelmesen feltüzelt tömegek előtt beszélt volna. Gyűlöletcselekményre uszításról tehát nem lehetett szó, bármilyen gyűlöletes nézeteket képvisel is a film szerzője.

Az Independent egyúttal két ellentétes véleményt is közöl az ügyről. Chris Huhne, a Liberális Demokrata Párt szóvivője azt írja, hogy az iszlám ellen gyűlöletet keltő film kárt okoz az ország egyik kisebbségének, s ezért a szerző kitiltása jogos. Huhne nem egyszer védelmébe vette gyűlöletes eszmék képviselőinek – például Frederick Toben ausztrál holokauszt-tagadónak – a szólási jogát, de a Fitna című film kifejezetten gyűlöletre uszít, ezért Wilderst nem illeti meg ugyanez a védelem.

Ed Husain, az egykori radikális iszlamista, aki két éve könyvben számolt be pálfordulásáról, helyteleníti a holland politikus kitiltását, mert a hatóságok ezzel azt az üzenetet küldték a világnak, hogy a muzulmánok nem képesek vitába szállni az igazságtalan véleményekkel. Így megfosztották a mérsékelt muzulmánokat attól a lehetőségtől, hogy megmutassák: méltósággal viselik az iszlámellenes nézeteket, és készek érvekkel szembeszállni velük.

A liberális Guardianben Sir Nazir Ahmed, a kitiltás kezdeményezője cáfolja, hogy tízezres tömegdemonstrációval zsarolta volna a hatóságokat. A felsőház első muzulmán tagja azt írja, pusztán levelet küldött a belügyminiszternek, amelyben azzal érvelt, hogy Wilders jelenléte vallási gyűlöletmegmozdulásokat válthat ki, s ez az európai jog szerint elég ok a beutazás megtagadására.

A konzervatív Telegraphban Philip Johnston arra hívja fel a figyelmet, hogy az ország húsz éve szakadatlanul hátrál az iszlamista fenyegetés elől. „Wilders nem a legjobb reklám a szólásszabadságnak”, hisz’ maga betiltatná a Koránt. Nagy-Britanniában azonban még az öngyilkos merénylők támogatói is szabadon hirdethetik nézeteiket, s ha a másik oldal nem, annak vajon mi az oka, ha nem a meghátrálás? Két évtizede Iránban halálos fatvát mondtak ki Salman Rushdie-ra. Ugyanazok az emberek, akik akkor az író vérét akarták venni, amiért megírt egy könyvet, most Wilders ellen indítanak hadjáratot, mert készített egy filmet. Ők következetesek, nem úgy a brit hatóság, amely húsz éve még a szólásszabadság védelmezője volt. Erre a magatartásra a Telegraph az appeasement (megbékítés) szót használja: ez a bevett neve annak a politikának, amellyel az 1930-as évek brit kormányai felbátorították Hitlert a második világháború kirobbantására.