Barack Obama konszenzusos politikát ígért a kampányban, elnökként viszont fontos kérdésekben nem sikerült megszereznie az ellenzék támogatását. De talán nem is baj. Pártpolitikai csaták nélkül ugyanis aligha létezhet demokrácia.
„Obama elnök igyekszik meghaladni a politikai nézetkülönbségeket, és helyreállítani az együttműködés kultúráját Washingtonban. Nem lesz könnyű feladat. Már csak azért sem, mert a pártok feletti politika valójában sosem létezett” – írja James Morone, a Brown Egyetem politológusa a New York Timesban.
Amikor Barack Obama felkérte kereskedelmi miniszternek, Judd Gregg New Hampshire-i republikánus szenátor azzal fogadta el az ajánlatot, hogy „a pártpolitika nem időszerű”. Február közepére azonban meggondolta magát: úgy nyilatkozott, hogy „a kibékíthetetlen nézeteltérések” miatt nem vállalhatja a miniszteri poszt betöltését.
Morone szerint ez az eset is jelzi, hogy elnökként Barack Obama sem teremthet pártok feletti konszenzust. Hiába ígérte elnökválasztási kampányában, hogy visszaállítja Amerika egységét, és döntéseiben keresi a kétpárti együttműködést, máris kiderült, hogy ő sem szakíthat a régi pártpolitikai hagyományokkal. Első jelentős döntését, a közelmúltban aláírt közel 800 milliárd dolláros újabb gazdaságélénkítő-csomagot a kongresszusi és a szenátusi republikánus ellenzék többsége egyhangúlag ellenezte.
Az amerikai politikában nem ritka, hogy valaki a pártpolitikai torzsalkodások és ideológiai csaták végét ígéri. „A nagy elnököknek sikerül is felülemelkedniük a pártpolitikán. Csak éppen nem úgy, hogy konszenzust keresnek az ellenzékkel, hanem azáltal, hogy sikerül ráerőltetniük víziójukat” – véli Morone.
A jelentős reformokat végrehajtó elnökök nem nyújtottak békejobbot az ellenzéknek, hanem olyan programot és értékeket képviseltek, amelyek széles támogatottságot élveztek. Theodore Roosevelt és Franklin Delano Roosevelt politikáját éppúgy ez jellemezte, mint Ronald Reaganét. Sem a roosevelti New Deal, sem pedig a reagani kisállam-párti kapitalizmus nem kétpárti konszenzus eredménye volt: az ellenzék mindkettőt hevesen ellenezte.
Ráadásul az amerikai történelemben gyakran éppen a konszenzus okozta a legnagyobb bajokat – figyelmeztet Julian E. Zellizer a Politico.com-on. Az eredetileg roosevelti New Dealt ellenző déli demokraták és a republikánusok konzervatív kongresszusi koalíciója évtizedeken át obstrukcióval és hasonló módszerekkel lassította a reformokat, egyebek között a polgárjogi mozgalom céljainak érvényre jutását. A koalíciónak nagy szerepe volt a második világháború utáni kommunizmusellenes ámokfutás kirobbanásában és a vietnámi háború elindításában is.
És természetesen a múltat eszményítő leírások is hamisak: nem igaz, hogy az amerikai történelem nagy politikusai képesek voltak felülemelkedni a pártosságon – sőt, régen a sárdobálás sokkal durvább volt, mint manapság. Mint arról a Metazin is beszámolt, Thomas Jefferson az Amerikai Filozófiai Társaság elnöke volt, John Adams pedig az Amerikai Tudományos és Művészeti Akadémiáé. De az Egyesült Államok elnökségéért folyó harcban nem viselkedtek szalontudós módjára. Adams és hívei például házasságtörőnek, stricinek és ateistának nevezték Jeffersont.
Ha az indulatok nem nélkülözhetetlenek is, a pártos politizálás fontos eleme az amerikai demokráciának. Az amerikai alapító atyák a fékek és ellensúlyok hatalmi egyensúlyában kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a vélemények nyílt ütközésének.
Ezért bármilyen nagyvonalú volt is a republikánus Greggnek tett ajánlat, helyes, hogy az ellenzéki szenátor nem fogadta el a miniszteri tárcát – véli Morone. Az alapvető világnézeti különbségek ugyanis a legjobb szándékkal sem békíthetők ki, az alapvető gazdasági, politikai és társadalmi víziók között nem lehet kompromisszumot találni. Gregg kosara és a gazdaságélénkítő csomag republikánus elutasítása Obama számára is nagy tanulságokkal szolgálhat. „Nem az ellenzékkel kell foglalkozni, hanem az embereket kell meggyőzni.”
„Nem kell szégyenkeznünk a pártpolitikai viták miatt. Az összecsapások és a villongások zaja néha fülsértő, de az állampolgár csak így választhat a felkínált alapvető elvek között.”
Illetve azért akad egy másik lehetőség is. Egypártrendszernek hívják. De azt már Morone sem feltételezi, hogy a pártoskodás, a pártpolitikai viták miatt fanyalgók erre vágynának.