A hagyományos gazdaságtan tévesen indul ki abból, hogy az embereket önző érdekek vezérlik. Új elmélet van születőben, amely az erkölcsi mozgatórugókat is számításba veszi.

„Nem mintha ez az új közgazdásznemzedék pénzügyi forradalmat tudna kirobbantani. De igenis segíthet meghaladni a szabvány közgazdaságtan mérgező hazugságait, és igazabb alapokat teremthet a jövő költségvetési politikája számára” – olvassuk a közgazdaság területére barangoló kanadai bűnügyi tudósító, Jeremy Mercer írását az Ode magazinban.

A New York állambeli Yonkers város tűzoltóságától el akartak bocsátani hat alkalmazottat, de a többiek inkább lemondtak fizetésük egy részéről, csak hogy megmentsék társaik állását. Mercer szerint ez a magatartás cáfolja a hagyományos közgazdaságtan alaptételét, miszerint a gazdaság szereplői önös érdekeiket követik. Annál is inkább, mert nem elszigetelt esetről van szó: a válság hatására országszerte, sőt világszerte alkalmazottak tömegei dolgoznak csökkentett bérért hasonló okokból. Márpedig a közgazsági iskolákban azt tanítják, hogy a racionálisan cselekvő emberek javíthatatlanul önzők, s az amerikai hatóságok azon az alapon lazították fel a bankrendszer ellenőrzését, hogy az önérdek követése a legcélravezetőbb. (Itt persze a szerző két különböző dolgot hoz egy nevezőre, abból ugyanis, hogy az emberek önzők, még nem következne, hogy az önzés jó és támogatandó is.)

Ami azt illeti, a klasszikus gazdaságelmélet nem állítja, hogy az emberek önzőek. Mint Mercer maga is emlékeztet rá, Adam Smith elmélete úgy szól, hogy a gazdaság szereplője a maga egyéni érdekét követve sokszor többet használ a közjónak, mintha kifejezetten a közjót akarná szolgálni. De Smith arról is írt, hogy az ember erkölcsi lény is, és a mások boldogsága örömöt szerez neki. Mercer szerint azonban ez a gondolat kimaradt a közgazdasági elméletből, mert nehezen számszerűsíthető.

A szerző a behaviorista gazdaságtannak tulajdonítja az érdemet, hogy az önzésre épülő gazdaságfelfogást meg lehet haladni. Példa képpen egy olyan kísérletet említ, amit még 1973-ban végeztek el Amerikában. Véradókat két csoportba osztottak, az egyik csoporttól ingyen kérték a vért, a másiknak tíz dollárt ajánlottak érte. Az utóbbiból sokkal kevesebben jelentkeztek vért adni. Mi következik ebből? Mercer szerint az, hogy a gazdaságban nem a pénz a fő tényező. Kár, hogy e tétel bizonyításához nem gazdasági, hanem jótékonysági tevékenységet választott. Egyébként sem biztos, hogy ugyanilyen eredményre jutott volna, ha a résztvevőknek egymillió dollárt ajánlanak a vérükért.

Egy klasszikus németországi kísérlet az „ultimátum-játék” példáján bizonyította, hogy az embert nem csupán a haszon vezeti. Ebben a játékban A játékos kap 10 egységnyi pénzt, B semmit. A-nak el kell döntenie, mennyit hajlandó átadni, és mindketten csak akkor tarthatják meg a pénzt, ha B elfogadja az ajánlatot. Elvben 1 egységnél B már jól jár, legalább is jobban, mintha elutasítaná, és így semmit nem kapna. Valójában azonban átlagosan 4 egységnél állapodtak meg, és a 3 egységnyi ajánlatot B rendszerint elutasította. Vagyis – vonja le a következtetést a szerző –az emberek az abszolút haszonnál többre becsülik az igazságosságot.

Ezzel a példával az a baj, hogy a cikk témájáról, az önzetlenségről nem mond semmit. Ami pedig az igazságérzetet illeti, ez valóban erős motiváló tényező, ám ha nem játékról volna szó, hanem nagyobb összeget ajánlottak volna, akkorát, hogy az az emberek életének minőségét befolyásolja, mindjárt közelített volna az eredmény az 1 egységhez. Mint ahogy a valóságban az emberek igen jelentős része olyan bérért dolgozik, amelyet igazságtalanul alacsonynak tart.

Mindez talán kevés egy újfajta közgazdasági elmélet megalapozásához. Mercer ennek ötletét a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tanító Herbert Gintistől kölcsönözte, aki vaóban az együttműködés szerepét kutatja a gazdaságban, de maga is úgy vélekedik, hogy a morális indítékok felülírhatják ugyan a pénzügyieket egy-egy ember döntésében, mégis a pénzügyi szempontok esnek a legnagyobb súllyal a latba.