Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Az al-Dzsazíra vonzása

2009. szeptember 25.

Az arab televíziót érdemes nézni, mert sokkal részletesebben tájékoztat a világ dolgairól, mint a nagy nyugati tévék – állítja egy tekintélyes amerikai biztonságpolitikai elemző. Azért azt nem mondhatni, hogy egy csöppet sem elfogult.

Az arab televíziót érdemes nézni, mert sokkal részletesebben tájékoztat a világ dolgairól, mint a nagy nyugati tévék – állítja egy tekintélyes amerikai biztonságpolitikai elemző. Azért azt nem mondhatni, hogy egy csöppet sem elfogult.

„Az al-Dzsazíra a fejlődő világ szemszögéből, pontosabban a feltörekvő harmadik világbeli polgárság nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Ez a nézőpont pedig alapvetően palesztin-párti és mélységes ellenszenvvel tekint Amerikára mint katonai nagyhatalomra” – állapítja meg a konzervatív Atlantic magazinban Robert D. Kaplan, aki az Indiai-óceán térségét járva kapott rá a Katarból sugárzott angol nyelvű egész napos tévéadásra.

Amerikában, ha minden háztartásban fogható volna, az al-Dzsazíra angol nyelvű adása lepipálná az értelmiség körében oly népszerű napi közszolgálati Hírórát. Vizuálisan megkapó, alapos és szakszerű munkával készülő tudósításai minden nap jóval átfogóbb képet adnak országok tucatjainak életéről, mint a jól ismert amerikai televízió csatornák. Senki sem számolt be az al-Dzsazíra tudósításaiéhoz fogható mélységben a szomáliai háborúról, a nigériai lázadókról, a beduinokat fenyegető elsivatagosodásról, az Aral-tó környezetének pusztulásáról, a dél-oszétiai választási csalásokról, a guatemalai emberi jogi mozgalomról – sorolja Kaplan a példákat.

Az arab világtelevízió szerencséjére Katar nem világhatalom, ezért a tulajdonos (az emír) nem akadályozza meg, hogy a műsor a világ minden része iránt egyenlő mértékű érdeklődést tanúsítson. Ezzel szemben a CNN és a BBC például csak annyira követi a világ eseményeit, amennyire ezek a két nagyhatalom szemszögéből érdekesek (ahogy Kaplan fogalmaz: „amennyire Washington vagy London kollektív rögeszméinek nyúlványai”).

Az amerikai nézőnek azért is felüdülés a katari adót nézni, mert az ott megszólalók nem a megszokott amerikai szemszögből nézik a muzulmánokat, hanem, ha maguk nem azok, akkor is látszik rajtuk, hogy megpróbálják megérteni őket. Nem úgy az egyébként Kaplan szerint friss tudósításokat és kommentárokat sugárzó jobboldali Fox News jól képzett elemzői, akik eleve a velük egyetértőkhöz beszélnek.

Nem vitás, hogy ami a Közel-Keletet illeti, az al-Dzsazíra egyértelműen a palesztin oldalon áll Izraellel szemben. A palesztinok szenvedését érzékletes képekben tárja a világ elé, az izraeliek emberi arcát viszont már nem mutatja be ugyanilyen együttérzéssel. Ez nagyjából azt fejezi ki, ahogy a fejlődő világ feltörekvő középosztálybeli képviselői vélekednek a világról. Ellenségesen viszonyulnak Izraelhez és Amerikához. Ebből a szempontból egyébként sokat mond Obama erőfeszítéseinek részleges sikeréről, hogy az al-Dzsazíra pozitívan mutatja be az új amerikai elnököt.

Az arab világtelevízó alapállása úgy szól, hogy a gyöngébbekkel kell együtt érezni. Ez veszedelmes baloldali attitűd, ugyanis aki az igaz képviselőjének hiszi magát, az már tett egy lépést a despotizmus felé. Innen csak egy lépés az a meggyőződés, hogy mindig igaza van az embernek, mivelhogy a jó oldalon áll. Jó lenne tehát, ha a katari adó is versenytársra találna. De az amerikai televíziók túl provinciálisak ahhoz, hogy ezt a szerepet betöltsék. Így Kaplannak marad mégis csak az al-Dzsazíra, pedig attól tart, ha sokat nézi, a végén még baloldali internacionalista lesz belőle.