A rettegett vallási szélsőségeket valójában belső ellentétek emésztik fel. Egy igazi fundamentalistának ugyanis senki sem igazi fundamentalista.
„Sok gondolkodó ember látja úgy, hogy a kommunizmus bukása óta a fundamentalizmus a legnagyobb veszedelem, amely a nyílt társadalmakat fenyegeti. Pedig az az igazság, hogy bármekkora erőt képvisel is a fundamentalizmus, a napja minden szemhatáron leáldozóban van”– írja Harvey Cox harvardi vallástanár a Boston Globe-ban.
Az eredeti fundamentalisták büszkén vállalták ezt az elnevezést: 1910-ben egy ultrakonzervatív amerikai protestáns csoport jegyzéket állított össze azokról a bibliai tanításokról, amelyek nem vonhatók kétségbe, ha valaki kereszténynek tartja magát. Ezeket nevezték fundamentumoknak, s erről magukat öntudatosan fundamentalistának. Hasonló törekvések más felekezeteknél is tapasztalhatók voltak. Cox ide sorolja a katolikus egyházban XI. Piusz pápa híres 1864-es Syllabusát, amely elítélendő nézeteket sorolt fel, továbbá a mohamedán megújulási törekvéseket ellenző konzervatív mollák fellépését.
A legújabb kori fundamentalizmus előretörését a szerző azzal magyarázza, hogy emberek tömegei kerestek valamiféle biztonságos kapaszkodót a viharos gyorsasággal változó világban. Amerikában az addig győzhetetlennek hitt világhatalom koreai majd vietnami megaláztatása, a hatvanas évek polgárjogi mozgalma, ifjúsági forrongása keltett bizonytalanságot. A muzulmán világban a gyors urbanizáció feltörte a hagyományos társadalmi szerkezetet, és a városokba özönlő tömegek világi megoldás híján menekültek a vallási ortodoxiába.
A fundamentalista mozgalmaknak csupán egy kisebbsége folyamodik erőszakhoz, de persze a média és a nagyközönség figyelmét elsősorban ez a kisebbség hívja fel magára. Emiatt számít ma sokak szemében a fundamentalizmus a legnagyobb veszedelemnek. Pedig a muzulmán világban egyre nagyobb a türelmetlenség az erőszakos csoportokkal szemben, mert kiderült, hogy az iszlamista terror nem képes munkát, élelmet és egészségügyi ellátást teremteni.
Amerikában a vallásos jobboldal befolyása kezd visszaszorulni. A televíziókban a fundamentalista prédikátorok helyét lassan átveszik a mérsékeltebbek. A kis fundamentalista szektákból a nagyobb, ökumenikus felfogású felekezetek felé áramlanak a hívek.
Az északról Latin-Amerikába exportált „evangéliumi protestantizmus” sem a várt eredményt hozta: térhódítása nem a jobboldalt, hanem a mérsékelt baloldalt erősítette. Dél-Koreában is más lett az eredmény, mint az amerikai protestáns guruk várták volna: a kereszténység már a lakosság egyharmadára terjed ki ugyan, de a más felekezetek iránti megértés jeleit mutatja.
Népszerű a muzulmán-keresztény dialógus. 1997-ben száz muzulmán tudós hívott párbeszédre keresztény kutatókat „közös világunk” ügyeinek megvitatására. A szervezők túl vannak már a negyedik ilyen konferencián.
A fundamentalizmus azért van hanyatlásra ítélve, mert lényegéből fakadnak a belső ellentétek. Ha valaki a maga véleményét az egyetlen eltűrhető nézetnek tekinti, az nem lesz képes sok mindenkivel egyetértésre jutni. Emiatt a protestáns fundamentalista csoportok gyakran bomlanak apró, egymással hadakozó szektákra. A harcias helyi csoportok pedig rendszeresen árulónak nyilvánítják azokat az országos politikusokat, akik megpróbálnak koalíciót létrehozni a törvényhozásban egy-egy követelésük mellett. De hasonló türelmetlenség jellemzi az izraeli ultraortodoxokat is, akik Izrael létét sem ismerik el, mivel nem a Messiás hozta létre. A muzulmán világot pedig a kezdetektől (a próféta halálától) fogva gyilkos ellentétek osztják meg: a szunniták és a síiták harca manapság is naponta követel halálos áldozatokat.
Ezen felül a modern világ nem kedvez a fundamentalista szekták virágzásának. A fiatalok nem zárt közösségben élnek, egészen más felfogású emberekkel is találkoznak, és megtapasztalják, hogy becsületes, jó szándékú emberek jöhetnek egészen más közösségekből is.
Manapság a vallásos emberek gyakran kölcsönöznek elemeket más vallások világából. Zsinagógákban és keresztény templomokban is találkozni keleti típusú meditációval. Persze ez sem egészen új jelenség. Martin Luther King tiszteletes a buddhista Mahatma Gandhit tekintette példaképének, ő pedig az ortodox Lev Tolsztojtól merített. A Dalai Láma Jézusról írt életrajzi esszét.
Cox most már nem is a fundamentalizmustól tart, hanem inkább attól, hogy a vallásos emberek hajlamosak közvetlenül, egyedül gyakorolni hitüket, magukba zárkózni, és elfordulni a társadalmi bajoktól, a szegényektől, a földönfutóktól, „akikre pedig Buddha, az ószövetségi próféták és Jézus egyaránt nagy figyelmet fordítottak”.