Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Magánbűnök és közerkölcsök

2010. február 6.

Nagy formátumú vezetőink gyakran bizonyulnak gyengének, s gyengeségük egyik forrása, hogy magánérdekeiket nem képesek elválasztani közfunkciójuktól.

Nagy formátumú vezetőink gyakran bizonyulnak gyengének, s gyengeségük egyik forrása, hogy magánérdekeiket nem képesek elválasztani közfunkciójuktól.

„Nagy kérdés, hogy vajon nem illúziók áldozata-e a modern társadalom. Abban a reményben választjuk vezetőinket, hogy jól fogják intézni a közügyeket, de aztán arra ébredünk, hogy vonzó személyiségek ugyan, és mesterei a kommunikációnak, de a közfeladatokat és a magánérdeket nem tudják szétválasztani” – írja a Corriere della Serában Sergio Romano.

A veterán történészt és diplomatát Tony Blair esete indította e keserű szavakra. A volt brit miniszterelnök az elemző szerint ragyogó pályafutásának csúfos végére ért, amikor a parlamenti vizsgálóbizottság előtt bizonyítványát magyarázta az iraki háború megindításával kapcsolatban. De ez csak a bálvány ledőlésének utolsó epizódja volt. Amikor leköszönt, Blair kétféle, elvben meglehetősen összeegyeztethetetlen tevékenységbe kezdett. Először is jó pénzért előadókörutakra vállalkozott, továbbá egy nagy bank tanácsadójául szegődött. Másodszor pedig a közel-keleti rendezés érdekében tevékenykedő kvartett képviselője is volt, és félhivatalosan pályázott az Európai Unió elnöki tisztére is. Kár, hogy a gázai válság csúcspontján túlságosan lefoglalták privát programjai, és ezért napokig meg sem szólalt.  Utólag különben az általa elindított Harmadik Út mozgalom hívei is önvizsgálatot tarthatnak, ha azt nézzük, mennyire volt képes helytállni Nagy-Britannia a pénzügyi válsággal szemben.

De nem csak nekik van okuk önvizsgálatra, hanem mindannyiunknak, akik bíztunk a vezetők új nemzedékében. Nicolas Sarkozy francia elnök például magánfélként bekapcsolódott Dominique de Villepin volt miniszterelnök perébe. Valakik titkosszolgálati eszközökkel megpróbálták őt befeketíteni, és de Villepint azzal vádolta az ügyészség, hogy ő adta erre az utasítást. Igen ám, de az elnök egyúttal a legfelsőbb igazságszolgáltatási tanács elnöke, valamint az ügyészség irányítója is. A vádlottat első fokon felmentették. Ha most az ügyészség fellebbez, nem lesz világos, kit képvisel: az államot, vagy az államfőt, mint magánembert.

Egyébként Sarkozy elődje, Jacques Chirac elnök ellen is bírósági eljárás folyik, amiért még párizsi polgármester korában fiktív munkaszerződések alapján busás fizetést adott egyes párthíveinek. „Más szóval a törvénytelen pártfinanszírozás esetével van dolgunk, amely nagyon is ismerős téma Olaszországban, és sokan bocsánatos bűnnek tekintik.” Mindenesetre jobban festene az ügy, ha Chirac volt elnök nem Rafik Haririnak, a meggyilkolt dúsgazdag libanoni üzletember-politikusnak a párizsi házában lakna.

Végül tanulságos eset Gerhard Schröder volt német kancelláré, aki még Blairt is felülmúlta lezserség dolgában: egyetlen napot sem várt kancellári megbízatásának megszűnte után, máris a Gazprom többségi tulajdonában álló Északi Áramlat gázvezeték-projekt elnöke lett – miután kancellárságának utolsó hónapjaiban jelentős szerepet vállalt a német-orosz együttműködésben készülő energiavezeték tető alá hozásában.

„Nemcsak Blair-üggyel van tehát dolgunk. Egy politikusgeneráció problémájáról van szó, amely szemlátomást nem tudja a magánérdeket elhatárolni a közügyektől.”