A moszkvai elemző szerint a NATO-nak ma már semmi értelme, és a nyugati katonai szövetség vezetői ezt a tényt lázas pótcselekvéssel igyekeznek palástolni, nehogy fel kelljen számolni az amerikai katonák európai jelenlétét.
„A NATO új stratégiája lényegében azt mondja ki, hogy az Észak-atlanti Szövetség afféle világméretű Rendkívüli Helyzetek Minisztériumává alakul, és rendfenntartó szerepet vindikál magának” – így értelmezi a moszkvai Izvesztyijában a lisszaboni NATO-csúcs eredményét Alekszandr Hramcsihin, a Politikai és Katonai Elemzések Intézetének igazgató-helyettese.
E szarkasztikus megjegyzés után rosszallólag állapítja meg, hogy a NATO fenntartja magának a jogot a „határain túli konfliktusokba való beavatkozásra, hogy megelőzze vagy megszakítsa azokat”. A rosszallást nem jelzők fejezik ki, csupán az, hogy a szerző az oroszul igen pejoratív értelmű „beavatkozás” szót használja. Nyomban enyhíti viszont a képet az a megállapítás, hogy az új NATO-stratégia „Oroszország aktív bekapcsolásával” is számol: a moszkvai elemző értelmezése szerint ez váltja fel a „NATO keleti bővítésének immár kimerült gondolatát”. Ann Applebaum, a neves amerikai Kelet-Európa-szakértő hasonlóan ítéli meg a helyzetet, csak éppen nem szeretné, ha így maradna. Azt írja a Washington Postban, hogy Amerikának éppen hogy új keleti tagállamokra kellene szert tennie. A jelöltek között meg sem említi a korábbi két várományost, Grúziát és Ukrajnát, viszont megjegyzi, hogy Moldovában Amerika-barát kormány van, Belaruszban pedig hamarosan választásokat tartanak. Minden szervezet azzal foglalkozzon, amihez ért. Márpedig a NATO keleti bővítése sikersorozat volt. Más szóval egyébként az elmúlt évtizedben nem sok babér termett az atlanti szövetségnek.
Az orosz kommentátor ennél jóval tovább megy értékelésében: szerinte a NATO-nak immár semmi értelme, s érdekes módon erre vezeti vissza az európai rakétaelhárító rendszer tervét is, amelynek megvalósítása során pedig a NATO a korábbiaktól eltérően Oroszországgal is együttműködésre törekszik.
A rendszerre tíz éven át összesen 200 millió eurót szánnak, s ez az Izvesztyija kommentátora szerint egy ilyen grandiózus tervre semmiképp sem elegendő, már ha csakugyan el akarják hárítani a kontinens feje fölül a rakétatámadás veszélyét. Valójában azonban az egész csak pótcselekvés, és az a fő funkciója, hogy bizonyítsa a szövetség létjogosultságát. Erre vall, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök szerette volna Iránban megjelölni a veszély forrását, Törökország azonban tiltakozott. Mármost az iráni rakéták Törökországot képesek elérni, Franciaországot viszont nem. Amerika és Németország mégis a török álláspontot támogatta, vagyis valószínűleg maguk sem hisznek a rakétavédelmi rendszer értelmében. Csakhogy ennek révén tarthatják Európában az amerikai csapatokat.
A továbbiakban Hramcsihinnak már kevesebb kedve van a gúnyolódáshoz, mert rátér arra, hogy a szövetségesek 2014-re ki akarnak vonulni Afganisztánból: „Ez nagyon rossz hír, mert azt jelenti, hogy a továbbiakban délen alighanem másvalakinek kell majd háborúznia, mégpedig minekünk.”
Végeredményben Hramcsihin úgy látja, hogy a NATO túlélte magát, de ezt senki sem meri bevallani. Ezért mindenféle mesterséges okokat próbálnak fabrikálni a továbbéléséhez. Például együtt akarnak működni Oroszországgal, holott az ehhez szükséges kölcsönös bizalom hiányzik. „Mindenesetre sokkal jobb egy soványka békejobb, mint egy jó testes viszály. Kivált, ha a viszálynak semmi értelme.”