Julij Margolin 1947-ben nyolcszáz oldalon írta le a szovjet munkatáborok világát. Műve akkor nem felelt meg a korszellemnek. A múlt év végén jelent meg először Nyugaton.

„Margolin Szolzsenyicin korai előfutára volt” – írja Benjamin Ivry a New York-i zsidó hetilapban, a Forwardban.

Julij Margolin hetvenéves korában, éppen negyven éve halt meg Izraelben. Nevét most talán majd megismeri a világ, mert nagy műve végre megjelent Nyugaton: egyelőre franciául, Párizsban.

A szerző Pinszk városában született, Oroszországban. A ma Belaruszhoz tartozó, a belorusz-ukrán-lengyel hármas határ közelében fekvő Pinszk harmincezer lakosának akkor csaknem kilencven százaléka zsidó volt: ez volt Európa talán legzsidóbb városa, innen származott Chaim Weizmann, Izrael első elnöke. Az első világháború után az újjászülető Lengyelországhoz került, a második világháború kitörése után pedig szovjet, majd német megszállás alá. Lakosait gyakorlatilag egy szálig megölték a nácik: egy ízben egyetlen nap alatt tízezer pinszki polgárt gyilkoltak meg.

Margolin filozófiát tanult, és 1927-ben, Berlinben doktorált. 1937-ben Palesztinában telepedett le, de szerencsétlenségére két évvel később hazalátogatott. Ott érte a második világháború, és így került szovjet munkatáborba. Paradox módon ez mentette meg, hiszen ha 1941-ben Pinszkben éri a német offenzíva, gyakorlatilag  nem maradt volna esélye a túlélésre. Ezt ő is tudta, de a gyalázatos rabság közepette nehéz lett volna hálát éreznie, annál is nehezebb, merthogy ott is hullott az ember. Ott halt meg negyvenéves korában Mieczysław Braun költő, aki 1920-ban megsebesült Varsó alatt, amikor a szovjet-orosz hadsereg ellen harcolt, aztán zsidósága miatt a harmincas években mégis sok megaláztatás érte Lengyelországban.

A lágerlakók kevés könyvhöz jutottak hozzá, ezek között volt Dosztojevszkij műve, a Feljegyzések a holtak házából. Margulin leírja, milyen keserű nevetést váltott ki belőle és társaiból a nagy író szibériai beszámolója, amelyből kiderül, hogy szolgája megfőzte a teát, majd elment vásárolni a piacra. „Ez maguknak büntetőtábor?!”

Más lengyel foglyokkal együtt végül ő is kiszabadult, és Palesztinában csaknem nyolcszáz oldalon írta le „utazását a zekák (foglyok) földjén”. Nem tudta megjelentetni, hisz’ a Szovjetunió a Hitler elleni koalíció győztes tagja volt, s ráadásul még a születőben lévő Izrael pártfogója is egy évtizeden át. Margulin hiába bombázta a vezető palesztinai, majd izraeli politikusokat leveleivel, amelyekben leírta, milyen üldöztetés az osztályrésze a Szovjetunióban zsidók tömegeinek is.

1949-ben Franciaországban megjelent könyvéből egy rövidke részlet, s ennek nyomán David Rousset (akkor trockista) író és volt buchenwaldi fogoly azt javasolta, értelmiségi bizottság vizsgálja ki, mi folyik a szovjet lágerekben. A baloldali értelmiség persze nem volt kapható erre, sőt, Pierre Daix (akkor szovjetbarát) marxista művészettörténész (Pablo Picasso közeli barátja) hamisítónak nevezte. Rousset erre rágalmazási pert indított, s tanúként megidéztette Margolint, akinek vallomása döntőnek bizonyult: Rousset megnyerte a pert. Egy újságíró ekkor azt kérdezte Margolintól, hogyan támadhatja Sztálint, aki a zsidóságot kiirtó Hitlert legyőzte. A tanú így válaszolt: „Hitler éppen elég zsidót ölt meg. Nem kell Sztálin áldozatait is az ő rovására írni.”