A legújabb kutatások szerint a Szovjetunió nem a világuralom megszerzése érdekében vívott hidegháborút az Egyesült Államokkal, csupán európai pozícióit akarta megőrizni.

„Most, hogy a kommunizmus immár nem politika, hanem történelem, tisztábban látszanak a dolgok” – állapítja meg két új kötet olvastán Mark Mazower történész a National Interestben.

A haladást ahhoz méri, hogy a kilencvenes évek elején, amikor rövid időre megnyíltak az orosz archívumok, a kutatók vadonatúj felfedezéseket tettek a titkos iratok között, ámde ezek alapján olyan képet festettek a történelemről, amely nemigen különbözött a korábbitól. John Lewis Gaddis híres könyve, a Ma már tudjuk végső soron azt beszéli el, hogy Sztálin létrehozott egy gonosz birodalmat, de szerencsére az Egyesült Államok megalkotta a jót, és még nagyobb szerencsére győztesként került ki a világméretű küzdelemből.

Jonathan Haslam Cambridge-i professzor az idén jelentette meg a hidegháborúról szóló könyvét, s ebből az a kép bontakozik ki, hogy a szovjet vezetők gondolkodását és érzéseit a második világháborús élmények határozták meg. Minden erejükkel a német kérdésre összpontosítottak, ez határozta meg kelet-európai politikájukat is. Lengyelország birtoklása létfontosságú volt, hasonlóképp Romániáé, ahonnan egykor német támadás érte a Szovjetuniót. A többi kelet-európai ország stratégiailag kevésbé volt fontos, de egyfajta védelmi övezetet alkottak, ezért Moszkva ragaszkodott hozzájuk.

Haslam nagy alapossággal írja le, milyen nehéz feladatot jelentett a szovjetbarát rendszerek felállítása a világ leginkább szovjetellenes térségében, de mindennek az ő értelmezése szerint a szovjet vezetők nem támadó, hanem védelmi jelentőséget tulajdonítottak. Haslam szerint ezt bizonyítja, hogy a háború után Sztálin a kelet-európai övezeten kívül mindenütt fékezte a kommunista pártok forradalmi törekvéseit, és kivonult Észak-Iránból.

Sztálin – írja Haslam – „mint a negyvenes évek minden nagy államférfija”, eurocentrikus fogalmakban gondolkodott, vagyis valójában 19. századi politikus volt.

A Dél-Koreát megtámadó Észak-Koreát Haslam szerint csakis azért támogatta, mert féltékeny volt az új, kínai kommunista hatalomra, és azt akarta elérni, hogy Kína szembekerüljön az Egyesült Államokkal. Sztálin utódai később hasonló kétértelműséggel viszonyultak a vietnami háborúhoz: csak akkor indították el a tömeges hadiszállításokat, amikor Amerika bombázni kezdte Észak-Vietnamot. Akkor is azért, mert különben Kína túl nagy népszerűségre tett volna szert a nemzetközi kommunista mozgalomban.

A világ kommunista pártjairól sok érdekes részlettel szolgál a másik könyv, amelyet Mazower ismertet, A 20. századi kommunizmus szótára. Szerkesztői Silvio Pons római egyetemi tanár és Robert Service cambridge-i professzor, akinek Leninről szóló könyve Magyarországon is megjelent. De ebből a műből is az derül ki, hogy Moszkva nem akarta a baráti pártok segítségével uralma alá hajtani a világot. Amikor például Indonéziában több százezer kommunistát gyilkoltak le Szuharto tábornok puccsista katonái, a szovjet vezetésnek ez nem okozott fejfájást.

Mazower mindkét könyvből azt olvassa ki, hogy a hidegháború a szovjet vezetők szemében nem globális küzdelem volt: ők Európára koncentráltak.