Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

A politika, mint természettudomány

2011. május 8.

A társadalomtudományokat egyre inkább meghódítja a kvantitatív elemzés. Ma már jóformán csak a statisztikai módszerek felhasználása számíthat akadémiai elismerésre. A tudomány egyre távolabb kerül a gyakorlati politikától, és ez által egyre irrelevánsabbá válik.

„A Princeton Egyetem Politika Tanszéke minden bizonnyal az ország egyik legkiemelkedőbb intézménye – és egyben az amerikai politológia oktatás botrányos helyzetének iskolapéldája. A képzés néhány dicsőített módszertani megközelítésre épül, az elmélet és a politikai valóság senkit sem érdekel. Az absztrakt modellek és a statisztikai módszerek uralta politológia azonban a politikusok és a szélesebb nyilvánosság számára egyaránt tökéletesen érdektelen” – ostorozza alma materjét Vinay Sitapati, a Princeton politológus öregdiákja.

Ahogyan a társadalomtudományok egyre specializálódnak, a posztgraduális képzésben egyre nagyobb szerep jut a módszertani kérdéseknek. Nem csoda, hiszen ami a tartalmat illeti, a doktori hallgatók olyan részkérdésekről írják disszertációjukat, amelyekről aligha lehetne három éven át különböző kurzusokat tartani.

A politológia területén elsősorban a kvantitatív elemzés dívik. Olyannyira, hogy hovatovább csak azokat a disszertációkat tartják igazán tudományosnak, amelyek matematikai modelleket használnak valamilyen hipotézis vizsgálatához. A politológiát néhány évtizeddel korábban meghatározó, átfogó politikai elméletek egyre inkább csak megmosolyogtató, módszertani szempontból dilettáns, intuitív zsurnalisztikus dajkamesének számítanak. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy hallgató Huntingtonéhoz vagy Fukuyamáéhoz hasonló kvalitatív politikamagyarázattal álljon elő disszertációjában. Ha mégis ezzel próbálkozik, biztosra veheti, hogy sosem kap egyetemi állást.

A rendkívül specifikus kvantitatív elemzések olyan távoli viszonyban állnak a köznapi politikával, hogy eredményeikre sem a szélesebb nyilvánosság, sem a politikusok nem kíváncsiak.

Éppen az említett Francis Fukuyama panaszkodik viszont arra, hogy amire a politika és a társadalom kíváncsi lenne, azt természettudományos módszerekkel nem lehet előállítani. Ahhoz intuíció és kvalitatív elemzés kell. Az egyiptomi válság a legfrissebb példa rá, hogy a politológia a küszöbön álló nagy változásokat sem képes előre jelezni. A társadalom ugyanis túlságosan összetett valami ahhoz, hogy matematikai modellekbe lehessen zsúfolni. Még a közgazdaságtanban sem működnek jól a matematikai modellek, ha változás előtt állunk. A legutóbbi válság éppen ezt bizonyítja.

Más kérdés, hogy az intuíciók helyességéért senki sem vállalhat szavatosságot. Fukuyamának például volt intuíciója, amikor felállította híres tézisét, amely szerint a szovjetrendszer összeomlása után „a történelemnek vége”, győzött a demokratikus piacgazdaság. Csakhogy két évtizeddel később nem győzi magyarázni, hogyan is kell értelmezni ezt a tételt, ha igaznak akarjuk látni.