A brit baloldali és liberális lapok többsége az egyenlőtlenséget, a szegénységet és az előítéleteket okolta a Nagy-Britanniában kitört lázadások miatt.

Christina Patterson, az Independent kolumnistája szerint a rendzavarások legalábbis részben visszavezethetők arra, hogy „a rendőrség sok fekete férfit ölt meg”. Háború van, és a faji szempontok nemcsak a casus belli – Mark Duggan fekete férfi lelövése kapcsán vetődnek fel. A hatóságok mindig is gyanakvással szemlélték, gyakran bűnözőnek tekintették a feketéket, és félvállról vették a problémáikat – állítja Patterson. A középosztály nem fordított elég figyelmet a leszakadó feketékre, ami elősegítette a gettó-kultúra megerősödést. A kisebbségeknek az állammal szembeni elégedetlensége éveken át halmozódott, míg végül kitört.

Camila Batmanghelidjh szívhez szóló cikkben érvel – szintén az Independentben – amellett, hogy a társadalom perifériájára sodródott, emberi mivoltukban folyamatosan megalázott szerencsétlenek végső elkeseredésükben és kilátástalanságukban ragadtatták magukat erőszakra. Jonathan Freedland, a Guardian publicistája egyenesen azt állítja, hogy a pénzügyi válság és a brit lázadások a demokratikus politika csődjére világítanak rá. 

A konzervatív sajtó szerint nem az előítéletességben és a jóléti állam gyengeségében keresendő a bajok forrása, hanem sokkal inkább a hagyományos értékek és intézmények meggyengülésében.

„A lázadók nem jutottak volna ide, ha a szülői tekintély rendet tett volna a könyvespolcukon. Ha az apjuk több időt töltött volna velük, ha a jóra nevelte volna őket, és figyelmeztette volna őket a rossz társaság és a drogok veszélyeire, akkor másképpen gondolkoznának az életről” – írja Cristina Odone a konzervatív Telegraphban.

Odone szerint nem igaz, hogy az állam keveset költ gyerektámogatásra, ráadásul a szociális kiadások nem is hatékonyak: hiába nőttek a kiadások, a fiatalkorú bűnelkövetők száma, a gyerekkori alkohol- és drogfogyasztás nem csökkent.

Mivel a megfelelő családot a legjobb iskola sem pótolhatja, a szociális intézmények helyett inkább a hagyományos családmodell erősítése, mindenekelőtt az apai szerepvállalás erősítése lenne fontos. „A börtönbüntetésre ítélt fiatalkorúak és bandatagok többsége apa nélkül nőtt fel.”

Philip Johnston a rend meggyengülésére hívja fel a figyelmet, szintén a Telegraphban. Az állam az elmúlt évtizedekben egyre elnézőbbé vált a bűnözőkkel szemben. Az előző, baloldali kormány által bevezetett hatályos törvények értelmében a kis értékű, 200 fontot nem meghaladó lopások esetében a rendőrség 80 fontra bírságolja az elkövetőt – korábban a hasonló tettekért akár több év börtön járt. „Ma a tolvajokat úgy kezeljük, mint a parkolójegy nélküli autósokat.”

„A rendőrség mára olyan érzékeny lett faji ügyekben, hogy az már veszélyezteti feladatai ellátását” – teszi hozzá David Green, a Civitas oktatási civil szervezet igazgatója a konzervatív lap véleményrovatában. Green felidézi a rendőrség 2002-es kézikönyvét, amely arra szólította fel a rendőröket, hogy intézkedéskor a színvak elvek követése helyett vegyék figyelembe a kulturális különbségeket. A rendőrök ma a rasszizmus vádjától tartva gyakran inkább fel sem lépnek a kisebbségi rendbontókkal szemben.

Daniel Thompson konzervatív publicista egyenesen azt állítja, hogy az állam a kulturális sokszínűség elismerése nevében szemet huny a fiatalkorú bűnbandák működése felett, mondván, a bandázás az afro-karibi és az ázsiai identitás szerves része. Hasonló szellemben érvel James Meek is, aki szerint a történtek a multikulturalizmus válságát jelzik.

„A fosztogatók sokkoló tettei nem politikaiak, de sokat elmondanak a randalírozók lehangoló életéről” – száll szembe az ideológiai magyarázatokkal Zoe Williams a Guardian hasábjain.

Williams szerint nem érdemes politikai okokat keresni a történtek mögött. Az álarcosok semmilyen politikai nézetet nem képviseltek, a fosztogatás elsősorban a fogyasztói társadalom értékválságának eredménye. A lázadók többsége kétségtelenül a kevésbé tehetősek közé tartozik, de azért nem éhezik: nem kenyeret loptak, hanem iPodokat és márkás ruhákat – amelyeket még fel is próbáltak, mielőtt felgyújtották és szétverték a boltot. A randalírozók a fogyasztói társadalom tipikus figurái: birtokolni akarták a divatos javakat, és mivel nem volt rá pénzük, frusztráltan dúlni, rombolni kezdtek.