„Amióta csak felnőtt, Marine Le Pen fő céljának tekintette, hogy apja becsületét tisztára mossa a világ előtt” – írja Marie-Cécile Naves szociológus a Nonficion könyvismertető portálon, a Nemzeti Front új vezérének frissen megjelent életrajzát ismertetve.
Mint a Metazinban is olvasható volt, a nyugat-európai szélsőjobboldalon régóta a színes bőrű bevándorlók számítanak fő célpontnak, és a hagyományos antiszemitizmus háttérbe szorul, mert nehezen egyeztethető össze az „iszlám hódítás elleni harc” ideológiájával.
Ez a változás Franciaországban nagyjából egybeesett a Nemzeti Front élén bekövetkezett nemzedékváltással. A történelmi vezér, Jean-Marie Le Pen évtizedeken át a Hitlerrel szövetséges Pétain-rezsim örökségét ápolta, és a legutóbbi évekig nem hagyott fel az antiszemita kiszólásokkal. Közben leánya, Marine, egyre nagyobb szerephez jutott a pártban, s vele együtt hódított az új ideológia is. Az év elején aztán a kongresszus őt választotta meg apja utódául, s a Caroline Fourest-Fiammetta Venner szerzőpár ez után jelentette meg Marine Le Pen életéről szóló könyvét.
A Nonfiction kritikusa részletesen ismerteti a könyvnek az új pártelnök hányatott gyermekkoráról szóló részeit, és ezek összegzéseként fogalmazza meg a fent idézett mondatot: a leányt iskolás kora óta sok inzultus érte szeretett apja miatt, és már dacból is a szélsőjobboldal hívéül szegődött. Előbb a párt vezető jogásza lett, majd 2002-ben ő irányította apja köztársaságielnök-választási kampányát: akkor Le Pen a szocialista jelöltet megelőzve bekerült a második fordulóba (s ott aztán a bal- és a jobboldal egyesült szavazataival Jacques Chirac győzött).
Az ideológiai fordulat ekkor már javában zajlott, és Marine Le Pen meg is kapta a magáét Jérôme Bourbontól, a Rivarol című szélsőjobboldali lap főszerkesztőjétől, amiért „magáévá teszi a két hivatalos vallást, az abortuszt és a holokausztot”.
Az ideológiai változás mögött az állt, hogy a Nemzeti Front új célközönséget választott, éspedig a városi fehér bőrű munkásságot, azokat a kisembereket, akiknek sokkal közvetlenebb negatív élményeik vannak a bevándorlókkal, mintsem a zsidókkal kapcsolatban.
A váltás nem kis nehézséget okoz, hiszen Marine Le Pen eközben szeretné megtartani a régi vágású antiszemiták támogatását is. Ugyanígy nehéz egyszerre az iszlám nőellenes gyakorlatát ostorozni és közben azt hirdetni, hogy a nőnek a főzőkanál mellett a helye. Ez különben sem könnyű, ha egyszer nő a párt elnöke is. Mindenesetre az új elnök nem eredménytelenül igyekszik szalonképesé tenni pártját. A szerzők állítják, hogy Marine Le Pent magas ragú állami tisztviselők, értelmiségiek és újságírók tanácsadói köre veszi körül, igaz, hogy valamennyien igyekszenek a háttérben maradni, és a két kutató egyikük nevét sem említi.
A baloldali szerzők mindenesetre felszíninek tartják a Marine Le Pen nevével fémjelzett változásokat, és a Nonfiction kritikusa már a recenzió címében is ezt a véleményt juttatja kifejezésre: „Le Penről Le Penre nem sok minden változott.”