„Manapság, amikor egyre komorabb szalagcímek úgy tudósítanak a kelet-afrikai éhínségről, mintha nem a lakosságnak felelős kormány hiányozna, hanem bibliai méretű természeti katasztrófa verte volna el a termést, ez a könyv sürgetően időszerű” – írja a New York Times könyvrovatában Johann Hari baloldali brit publicista.
Harit a Metazin még huszonnégy éves korában fedezte fel, ezért kötelességünknek tartjuk, hogy beszámoljunk kínos etikai botrányáról, mielőtt cikkét ismertetnénk. A nyáron kiderült, hogy nagynevű interjúalanyainak szavait olykor más, korábban megjelent művekből másolta. Hetekig tartó vita után el kellett ismernie, hogy ez plágiumnak számít. Rábizonyították továbbá, hogy álnéven kedvező kitételekkel gazdagította a róla szóló szócikket a Wikipédiában, az ellenfeleiről szólókba pedig, ugyancsak álnéven, negatív részleteket toldott be. Lapja, az Independent ezután tanfolyamra kötelezte, mielőtt újra közölné írásait, ő maga pedig közölte, hogy 2012 tavaszáig szünetelteti megjelenését a londoni lapban. A New York Times öt nappal e bejelentés után közölte Hari könyvszemléjét, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy a szerző rendszeresen publikál az Independentben (és a Slate magazinban).
A szemle tárgya pedig a Schindler bárkája című könyvéről Magyarországon is ismert Thomas Keneally újabb műve, a Három éhínség. Az ausztrál író az 1846-os írországi, az 1934–44-es bengáliai és az 1970-es, 80-as években lezajlott etiópiai éhínség történetét elemzi. Mind a három esetben kimutatja, hogy a terméskiesés nem okozott volna tömeges éhhalált. Ehhez a hatóságok kifejezett rosszindulatára volt szükség. Az első két esetben a brit gyarmati hatalom vette semmibe a helyiek életét, a harmadik esetben pedig az etióp kommunista vezetés szánt szándékkal hagyta éhen halni az eritreai lakosság tömegeit, mert az volt a véleménye, hogy ezzel a fegyveres felkelés hátországát pusztítja.
Az emberiség ősidőktől hajlamos volt azt hinni egy-egy nagy éhínségről, hogy a földön túli hatalmak büntetése. Pedig a földi hatalmaké – állapítja meg Johann Hari. Erről a Nobel-díjas Amartya Sen tizenöt évvel ezelőtt írta meg, hogy „működő demokráciában még sohasem pusztított éhínség”.
A Foreign Policy hasábjain Charles Kenny amerikai globális fejlődéskutató ír ugyanerről a témáról, és ő is abból indul ki, hogy a mai világban, amikor szervezett segélyhálózat működik, s amikor az utak és a vasutak behálózzák a lakott területeket, tömeges éhínség csakis a hatalom gyakorlóinak bűnéből következhet be. Üdvözli az Európai Parlament határozatát, amely emberiség-ellenes bűntetté nyilvánította az 1932–33 évi ukrajnai éhinséget, s ezzel precedenst teremtett. A segélyszervezeteknek éppen az éhínség előidézőivel kell tárgyalniuk, ezért nemigen szokták helyeselni a nemzetközi megtorló akciókat. De Szomáliában, ahol az Al Sabab fegyveresei amúgy is megakadályozzák a segélyszervezetek működését, s ahol a vezetők amúgy is az amerikaiak halállistáján vannak, mivel az al-Kaida hálózatához tartoznak, ilyen kockázat már nincs. Ezért Kenny azt javasolja, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa forduljon a hágai Nemzetközi Büntetőbírósághoz a hárommillió embert fenyegető szomáliai éhínség ügyében, s hogy ennek nyomán bocsássanak ki elfogatóparancsot az Al Sabab vezetői ellen.
A nemzetközi közösség ezzel kinyilvánítaná, hogy a tömeges éhínség „nem Isten műve, hanem tömeggyilkosság”.