„Nagy a tét, és kívánatos, hogy az elnökválasztási kampányban megvitassák, hogyan hozható összhangba a versenyképesség és a társadalmi igazságosság” – írja a Le Monde-ban Alexia de Monterno, egy tekintélyes független kutatóintézet, az Institut Montaigne vezető munkatársa.
E jámbor óhaj aligha teljesül, hiszen Franciaországra is jellemző, hogy választások idején a politikusok nem szívesen foglalkoznak népszerűtlen intézkedések terveivel. Alighanem Monterno is csak afféle panasznak szánja kívánságát. Hiszen maga számol be arról, milyen dicstelen véget ért egy parlamenti eseti bizottság egész éves munkálkodása.
Egy évvel ezelőtt ült össze az a többpárti testület, amelynek az lett volna a feladata, hogy megállapítsa, miképpen finanszírozható Franciaország igen kiterjedt szociális szolgáltatásainak rendszere. A törvényhozás felismerte, hogy a szociális biztonság és a gazdasági versenyképesség között szoros összefüggés van, ezért azt is a befolyásos képviselők feladatául szabta, hogy állapítsák meg, hogyan áll Franciaország a nemzetközi gazdasági versenyben. Egy év után arra sem futotta az elért eredményből, hogy valamiféle közös közleményt kiadjanak. Nemhogy a teendőkről nem tudtak megegyezni, még ténymegállapításokra sem voltak képesek. Monterno ezt próbálja most megtenni helyettük.
A francia szociális rendszer elég jól vizsgázott, már abban az értelemben, hogy miközben az elmúlt évtizedek a fejlett világban általában a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódását, a jóléti szakadék mélyülését hozták, Franciaországban a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék életszínvonala közötti különbség az elmúlt két és fél évtizedben még valamelyest csökkent is (nyolcszorosról hétszeresre).
Az ehhez szükséges hatalmas mértékű újraelosztás voltaképp szerves része volt az elmúlt negyedszázad franciaországi gazdasági modelljének. Növelte ugyanis a fogyasztás szintjét, vagyis a keresletet, s így hozzájárult a növekedéshez. Csakhogy mára ez a rendszer fenntarthatatlanná vált, éspedig elsősorban azért, mert a francia gazdaság rengeteget vesztett versenyképességéből, és emiatt nem tudta megfelelő mértékű adóbefizetésekkel támogatni az államot, sőt, a foglalkoztatás szintjét sem volt képes fenntartani, a növekvő tartós munkanélküliség pedig tovább terhelte az államkasszát.
Ebből a diagnózisból egyenesen következik, hogy az egyetlen megoldás a versenyképesség növelése. Az újraelosztás mai szintje azonban addig sem tartható fenn, mert az állam már eddig is éppen eléggé eladósodott. Ma a szociális transzferek a bruttó hazai termék 21 százalékát emésztik fel, és Monterno szerint bele kell törődni, hogy ez tarthatatlan.
A kutató azonban nem mondja meg pontosan, milyen ellátásokat kell csökkenteni, csak annyit állapít meg, hogy szigorúan tisztázni kell, mi az, ami állampolgári alapon jár és adóból fizetendő, mi az, amit a munkabérre rakódó járulékokból kell fedezni, s mi az, ami csak külön biztosítás ellenében jár. Szociális járulékot ma a nyugdíjasok is fizetnek, de csak 6,6 százaléknyit, holott az általános járulékkulcs 7,5 százalék. Monterno azt gondolja, hogy ezt a kulcsot egységesíteni kell, mert az nem megy, hogy csak az aktív nemzedék legyen szolidáris az idősebbekkel. További érvágás lehet a nyugdíjasoknak, hogy a kutató melegen ajánlja a 38 féle nyugdíjjogosultság egységesítését is. Itt is szerzett jogok forognak veszélyben, s ha a nyugdíjasok nagy számára gondolunk, aligha lepődünk meg, hogy a parlamenti képviselők munkálkodása nem sok eredményt hozott.