„A szovjet politikai rendőrség tisztjei őszintén hitték, hogy csakis a félelmet nem ismerő csekisták állják útját a káosznak és az összeomlásnak. Amint Mása Gesszen kimutatja, Putyin ezen hiedelmek büszke örököse, és ebben a szellemben irányítja Oroszországot” – írja Anne Applebaum a New York Review of Booksban, Gesszen Putyinról szóló könyvét ismertetve.
Mind a könyv mind a recenzió azzal kezdődik, hogy 1998-ban leningrádi lakása előtt a lépcsőházban ismeretlenek meggyilkolták Galina Sztarovojtovát, a neves független parlamenti képviselőnőt. Megtudjuk róla, hogy Mása Gesszen anyai barátnője volt, és kérlelhetetlen kritikusa az önkényes intézkedésektől és a korrupciótól nemigen húzódozó hatalomnak. Gesszen nem Putyint vádolja a gyilkossággal, már csak azért sem, mert a mai elnök akkor már Moszkvába költözött Pétervárról, és átvette az FSZB, az országos biztonsági szolgálat irányítását.
Akkor viszont még Péterváron dolgozott polgármester-helyettesként, amikor a nagy cukor- és húshiány miatt rendkívüli exportszállítmányokat küldtek Németországba, hogy élelmiszert hozzanak be az árából, csakhogy az élelmiszer nem érkezett meg, az exportbevétel pedig eltűnt. Az esetet kutató és feljelentő pétervári tanácstag, Marina Szalje vidékre költözött, egy kicsiny faluba, és nem árulta el Gesszennek, hogy miért.
Applebaum elismeri, hogy a nemzeti ásványkincsek rabló privatizálása, sőt a KGB-s tisztek csöndes hatalomátvétele már jóval Putyin feltűnése előtt végbement. Putyin felelősségét a könyv szerzőjéhez hasonlóan abban látja, hogy intézményesítette a KGB-s ideológiát.
Ezt Applebaum azzal magyarázza, hogy Putyin – egy egész KGB-s nemzedékhez hasonlóan – Jurij Andropov egykori KGB-főnököt, és később pártfőtitkárt tekinti példaképének. Kettejüknek, írja Applebaum, van egy nagy közös élményük: tanúi voltak egy-egy demokratikus lázadásnak, és ez elborzasztotta őket. Andropov Budapesten volt nagykövet 1956-ban, és megtapasztalta, hogy amikor az emberek elkezdenek szabadon beszélni, annak az ávósok üldözése lesz a vége. Putyin pedig Drezdában élte meg az 1989-es nagy változást, amikor is az emberek megrohanták a Stasi székházát.
Adropov tudta, hogy a Szovjetunió egyre inkább elmarad a Nyugattól, de úgy gondolta, hogy nem a rendszerben van az alapvető hiba, hanem a rendetlenségben. Putyin pedig a zűrzavaros jelcini időkben került Moszkvába, és azt a következtetést vonta le a látottakból, hogy a liberális demokrácia és a zűrzavar édestestvérek. Ráadásul a liberális ellenzékiek a Nyugat látványos támogatását élvezik, és a KGB-s hagyományhoz az is hozzátartozik, hogy emiatt a hatalom egyenesen ügynöknek tekinti őket.
Applebaum nem foglalkozik azzal, hogy Putyin több mint egy évtizede népszerű, s azzal sem, hogy ennek mi az oka: amikor Jelcin elnök helyébe lépett, megállt a teljes széthullás, és sokat javult a közbiztonság. Gesszen könyve sem elemzi ezt, és Applebaum nem is tekinti valódi portrévázlatnak a művet. Azt tartja legnagyobb érdemének, hogy érzékelteti, micsoda paranoia uralkodik a vezető politikai berkekben, s ezzel egyúttal magyarázatot ad az oroszországi politikai vitákat jellemző hisztériára is.