„A baloldalt egykor a Kommunista Párt uralta, most pedig a volt kommunisták tartják egyben, és változatlanul képtelen tanulni a hibáiból” − írja a baloldali La Stampában Luca Riolfi.
A február 24-én és 25-én tartott választáson a populista humorista, Beppe Grillo 5 Csillag nevű mozgalma lett a legerősebb párt, néhány tized százalékkal megelőzve az esélyes baloldali Demokrata Pártot. Mivel azonban a demokraták más szervezetekkel szövetségben indultak, koalíciójuk már az élen végzett, s bár csak négytized százalékkal előzte meg Berlusconi jobboldali pártszövetségét, a választási törvény értelmében automatikusan megkapta a többséget a képviselőházban. A szenátusban azonban nincs többsége, ezért vagy kisebbségi kormányt kell alakítania, vagy koalíciót kell kötnie a másik két nagy csoport egyikével.
A kommentátor most azt elemzi, hogyan lehetséges, hogy a szinte biztos győztesnek látszó demokraták leszerepeltek a választási kampányban. A fő oknak azt tartja, hogy Pierluigi Bersani, a párt főtitkára és elnökjelöltje megbízhatóságot, hitelességet sugárzott, a „megszokott középszer” képét nyújtotta, amikor pedig a választók legalább tíz éve érezhetően radikális változást óhajtottak.
Riolfi szerint a demokraták azért tudták ennek ellenére elhessegetni maguktól a megújulás gondolatát, mert az elmúlt évtizedben hihetetlen szerencséjük volt, amelynek folytán így is elég jól szerepeltek. Kétszer is (2002-ben és 2006-ban) választást nyertek úgy, hogy a többség nem rájuk szavazott. Ráadásul 2006-ban úgy, hogy a Riolfi szerint kormányzásra teljesen alkalmatlan Romano Prodit jelölték miniszterelnöknek, akinél jobb választásuk is lett volna, Walter Veltroni személyében. Az utóbbi ugyanis a párt hagyományos táborán kívül is népszerű volt. De így is nyertek, ezért látszólag nem volt szükség önvizsgálatra. Ezúttal is lett volna jobb jelölt, aki a volt kommunisták táborán kívül is szerezhetett volna szavazókat: Matteo Renzi 38 éves firenzei polgármester. Csakhogy ő elvesztette az előválasztást, mert „a pártapparátus a maga jelöltjét favorizálta”.
További szerencse volt, hogy a baloldali kormányok idején történetesen kedvező volt a gazdasági konjunktúra (nem úgy a jobboldaliak időszakában). De ennél is nagyobb szerencséje a baloldali vezetőknek, hogy szavazóik a leghűségesebbek az egész olasz mezőnyben. Riolfi itt Albert Hirschmannek, a decemberben elhunyt harvardi közgazdásznak klasszikus piacelméleti könyvére hivatkozik, amely már címében három fogyasztói magatartást említ: a kivonulást, a tiltakozást és a hűséget . Riolfi szerint az olasz baloldali választók csak az utóbbi kettőt gyakorolják, viszont a kivonulást nem ismerik. Ez azért túlzás, mert hiszen a baloldal az elmúlt öt év alatt szavazóinak csaknem negyven százalékát elvesztette, és ezek közül 16 százalék Grillo protesztmozgalmára voksolt. Igaz, így is táborának nagyobb hányadát tartotta meg, mint a többi hagyományos párt.
Riolfi mindenesetre úgy fogalmaz, hogy olasz baloldali szavazók a tiltakozást és a hűséget váltogatják, de úgy, hogy két választás között nagyon szeretnek tiltakozni, választáskor azonban a hűség dominál. Akármilyen elégedetlenek is vezetőikkel, a jobboldali veszély ellen szavaznak. Ezzel többször el is érték, hogy a jobboldal ne győzzön, viszont azt is elérték, hogy a baloldal ne változzék. Riolfi úgy látja, hogy ezúttal sem lesz másképp.