„A neoliberálisnak nevezett fordulat mindkét elterjedt magyarázata hibás” − olvassuk Michael W. Clune könyvszemléjét a Los Angeles Review of Booksban.
A szóban forgó könyv szerzője Daniel Stedman Jones, foglalkozására nézve londoni ügyvéd, de Clune gazdaságtörténésznek nevezi, mert nem most közölt első ízben ilyen tárgyú munkát. A neoliberális politika születése a téma, bár ez csak a könyv alcíme. A főcímben a neoliberálisnak nevezett gondolkodókat Stedman Jones A világegyetem urainak nevezi. Azért ha elolvassuk akár a könyvet, akár az ismertetést, ennek éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg. Stedman Jones mondanivalójának lényege ugyanis az, hogy a neoliberalizmus valójában nem kerekedett az állami szerepvállalás híveinek fölébe.
Clune ott kezdi a történelmi háttér ismertetését, hogy a második világháborúra való felkészülés során a szövetségi állam korábban elképzelhetetlenül nagy szerephez jutott Amerikában, és a következő évtizedekben olyan emberek töltötték be a gazdaságpolitika kulcspozícióit, akik a híres keynesi recept igazában hittek. A kormány kiadásainak növelésével élénkítette a gazdaságot, és ha emiatt az infláció elszabadulóban volt, a pénzmennyiség csökkentésével állította helyre az egyensúlyt. Szakadatlanul azon volt, hogy hol élénkítéssel, hol fékezéssel igyekezzen kiegyenlíteni a piac természetes kilengéseit, s ezzel elejét venni az 1929-es válság megismétlődésének.
Csakhogy a hetvenes évekre új jelenséggel kellett szembenézni, a stagflációval (ennek okai közül Clune egyet nevez meg, az olajár-robbanást). Márpedig ha egyszerre van infláció és áll meg a gazdasági növekedés, akkor az egyiket a másikkal nem lehet gyógyítani. Ez idő tájt történetesen baloldali kormányok működtek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Mind Callaghan munkáspárti brit miniszterelnök mind Jimmy Carter, Amerika demokratapárti elnöke a monetarista receptet alkalmazta, amelynek elméletéért a neoliberalizmus atyjának tekintett Milton Friedman 1976-ban kapott Nobel-díjat. Kéznél volt hát a pénzügyi stabilizáció kulcsa, s ami az inflációt illeti, meg is tette a hatását, de a gazdasági növekedést már nem tudta előidézni. Meg is buktak a baloldali kormányok mind Amerikában mind Nagy-Britanniában.
Így jutott hatalomra Margaret Thatcher, illetve Ronald Reagan, s mivel ők konzervatívok voltak és nem támogatták a jóléti kiadásokat, rájuk lehetett fogni, hogy neoliberális politikát visznek. De Stedman Jones és nyomában Clune úgy látja, hogy ez utólag kiagyalt dajkamese. A baloldalnak kézenfekvő ellenségkép volt a neoliberalizmus, a jobboldalnak büszkeség tárgya. Valójában mindkét magyarázat téves: a neoliberálisnak nevezett politikai vezetők nem építették le az államot, vagyis a monetarizmust csakugyan alkalmazták, de a ma libertariánizmusnak nevezett elméletet nem. Az állami újraelosztás mértéke a Reagan- és a Thatcher-kormány alatt rekordokat döntött.
A libertáriusokról egyébként Clune úgy véli, hogy egyoldalúan jártak el, amikor a 18-19. századi nagy liberálisok utódainak mondták magukat. Friedrich Hayekről például azt írja, hogy Adam Smith művei közül A nemzetek gazdagsága címűt emlegeti fel, amelyben Smith az önszerveződő piac elméletét fejti ki, elhanyagolja viszont Az erkölcsi érzelmek elméletét, amelyben a társadalmat összetartó érzelmekről értekezik. Lehet, hogy igaza van Clune-nak, de mi ez ahhoz képest, hogy a baloldal viszont kisajátította a „liberális” jelzőt, és a neoliberálisoknak így a „libertáriussal” kell beérniük?