„Miért nem következik be szociális robbanás? Miért nem dől össze a rendszer? Mennyit kell elviselnie a spanyol társadalomnak, hogy felkelés törjön ki?” − kérdezi az Info Libre progresszív webmagazinban Ignácio Sánchez-Cuenca madridi politológus professzor.
Felháborodottan ecseteli, milyen súlyos az ifjúsági munkanélküliség, mennyire mélyre süllyedtek a reálbérek, milyen sokan vesztik el lakásukat, és milyen igazságtalanul osztják el a kormányzó erők a válság terheit: a bankokat kisegítik, a kisembert nem. Ennek némileg ellentmondva kifogásolja, hogy az Európai Unió és a spanyol kormány nem ösztönzi a gazdaság élénkülését. A válság vége sehol se látszik, s közben a spanyol kormánypárt éppen finanszírozási botránnyal küzd. Az emberek megcsömörlöttek ettől a politikai elittől, és nő az Európával szembeni elégedetlenség is.
Miért nincs tehát öt ilyen válságos év után még mindig jele társadalmi robbanásnak? Sánchez-Cuenca szerint azért, mert jóléti államokban sosincs társadalmi robbanás. Egy húsz évvel ezelőtti tanulmányra, a lengyel−amerikai Adam Przeworski és a brazil Fernando Limongi klasszikus cikkére hivatkozva azt írja, hogy soha nem omlott még össze demokrácia olyan országban, ahol az egy főre eső jövedelem magasabb volt, mint Argentínában 1976-ban. Márpedig Spanyolországban ma is, az érezhető elszegényedés közepette is jóval magasabb. A családoknak sokkal több vesztenivalójuk van tulajdonban, rokonaik és a maguk életlehetőségében, semhogy az önpusztító lázadás útjára lépnének. Olyannyira, hogy nemhogy a robbanásnak nincsenek jelei, de még azt is csak nagyon kevesen javasolják, hogy Spanyolország lépjen ki az euróövezetből, pedig Sánchez-Cuenca szerint a közös valuta sokat ártott a spanyol gazdaságnak.
Egy svájci politológus viszont éppen attól tart, hogy előbb-utóbb az euró lesz a sok megszorítás áldozata, és utána maga az európai egység következhet. Egy kutatók, egyetemi emberek cikkeit közlő francia honlapon, a Teloson Urs Luterbacher svájci politológia professzor ugyanis azt fejtegeti, hogy Európa-szerte nem véletlenül aratnak sikereket a populista, Unió-ellenes, szélsőséges pártok. Az európaiak egyszerűen elfelejtették a nagy válság tanulságát: Németországban akkor erősödött meg a nácizmus, amikor Heinrich Brünning kancellár a válság hatására megszorításokat léptetett életbe. Addig a nácik a szavazatok 2-6 százalékát szerezték meg, 1932-re azonban hirtelen előbb 18 százalékra, majd 32-re növelték táboruk arányát, és a legnagyobb párttá váltak.
Manapság erősen vitatják, hogy a szélsőségek térhódítása egyértelműen gazdasági okokra volna visszavezethető, például a Metazinban is olvasható volt, hogy Alina Polyakova kutatásai nem igazolnak összefüggést a gazdasági helyzet alakulása, illetve a szélsőséges szervezetek térhódítása között. Luterbacher azonban nem kifejezetten szélsőséges szervezetekről ír, hanem mindenféle olyan politikai csoportosulásról, amely szembehelyezkedik az európai egység gondolatával. Ezek közé sorolja például Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök jobbközép pártszövetségét, valamint a vele nagyon is rossz viszonyban lévő 5 csillag mozgalmat, amelyet Beppe Grillo humorista vezet, s amely a választók egynegyedének támogatását szerezte meg. A két csoportosulás összesen a szavazatok több mint felét kapta, és ezt Luterbacher egyértelműen a megszorítások rovására írja. De ebből a szempontból ide sorolja a jobboldali radikális-szélsőséges pártokat is, például az utóbbi időben egyre népszerűbb (bár a korábbinál kevésbé radikális) franciaországi Nemzeti Frontot, valamint a Jobbikot is. Ami közös bennük a svájci professzor szerint, az az euró-elleneség. Nem attól tart ő, hogy fasiszta rendszerek alakulnak Európában, hanem attól, hogy olyan kormányok jönnek létre, amelyek kilépnek az euróövezetből. Ennek ugyanis az lenne a hatása, hogy egymással versengve értékelnék le valutájukat, mert így akarnának versenyelőnyhöz jutni. Csakhogy ezt a kereskedelmi-pénzügyi háborút az európai egység nem bírná ki.
Luterbacher az állami költekezés elengedésében látja a megoldást, valahogy Amerika és Japán mintájára. Az európai államadósság-ráták még messze vannak a háború utáni arányoktól, érvel a professzor. Igen ám, de az újjáépítés és az ötvenes-hatvanas évek gazdasági fellendülése akkor helyreállította az egyensúlyt. Luterbacher pedig maga sem említi, hogy a következő évtizedben gyors gazdasági növekedést remélhetnénk.