„Vérszegény gazdasági növekedésével, elhúzódó euróválságával, és bonyolult döntéshozási eljárásával Európa kétségkívül vonzó céltáblává vált” − állapítja meg Mark Leonard, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa agytröszt alapító igazgatója és munkatársa, Hans Kundnani a Foreign Policy hasábjain.

Hét területen vizsgálják, és jobbára cáfolják a divatos euroszkeptikus érveket. Végső soron azonban ők is úgy látják, hogy a dezintegráció valamilyen formáját nehéz lesz elkerülni.

Mindenekelőtt felsorolják az integráció ismert előnyeit, a nemzeti szembenállások tompítását a hajdan háborús övezetekben, továbbá a demokrácia és a piacgazdaság értékeinek érvényesítését. Elismerik viszont, hogy az Unió kezdettől fogva „technokrata projekt”, és tisztában vannak ennek legitimációs kockázatával. „A mostani válság nyomán a tagállamok a gazdaságpolitika újabb területeit vonják el a politikai szférától, és az a veszély áll elő, hogy ez igazi választások nélküli demokráciához vezet: a polgárok kormányt választhatnak ugyan, de politikát nem.”

Leonard és Kundnani védelmébe veszi az Uniót azzal az amerikai váddal szemben, hogy Európa keveset költ védelemre: az európai hadiköltségvetés adja a világ katonai kiadásainak egyötödét. Igazságtalannak tartják azt a divatos megállapítást, hogy Európa „nem számít Ázsiában”. Az EU Kína első, India második, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) második, Japán harmadik, Indonézia negyedik legnagyobb kereskedelmi partnere.

Európa veszedelmes népesedési helyzetét viszont nem tagadják a szerzők, de megjegyzik, hogy van orvosság, éspedig az unión belül: Franciaország és Svédország népesedéspolitikája jó példa a többi tagállam számára is.

Leonard és Kundnani az euróválságot inkább politikai okokkal magyarázzák, semmint gazdaságiakkal, és arra céloznak, hogy Németország kisegíthetné a bajban lévő déli országokat, ahelyett, hogy a megszorításokat erőltetné.

Nem tagadják a dezintegráció veszélyét. Sőt, azt tekintik a kisebbik rossznak, ha háromfokozatú lesz az Európai Unió: az eurózóna tagjai alkotnák a magot, egy körrel kijjebb az esélyes jelöltek szerepelnének, például Lengyelország, és végül a kimaradók csoportja következne, Nagy-Britanniával az élen. A kellemetlenebb forgatókönyv szerint néhány államnak, például Görögországnak vagy Ciprusnak el kell hagynia az eurózónát, Nagy-Britannia és esetleg néhány más tagállam pedig egyenesen az EU-ból lépne ki. „Tragédia lenne, ha az eurózóna megmentésének kísérlete az EU felbomlásához vezetne” − írják a kutatók, de hogy ez miképp kerülendő el, arról csak annyit írnak, hogy „megvan a rá politikai szándék”. Németország nem akarja Görögország távozását, a britek kivonulása ugyan lehetséges, de valószínűtlen.

Európa felbomlásáról beszélni tehát korai − állapítják meg végül, de mindjárt hozzáteszik azt is, hogy végleg kizárni nem lehet. Úgy vélik, sok függ a szereplők eltökéltségétől. Charles Krauthammer publicista Amerikáról szóló szavait idézik, de már Európára alkalmazva őket: A hanyatlás választás kérdése.