„A hétfői eseményeket úgy is értelmezhetjük, hogy a magukat a csapat igazi gazdájának tekintő drukkerek lázadtak fel az üzletiesnek tekintett tulajdonosok ellen" - írja Patrick Mignon szociológus a Le Monde-ban.
A párizsi klub a Katari Beruházási Hatóság tulajdonában van, de a nézőtéren már a régi tulajdonos alatt megkezdődött a rendszerváltás. A híres párizsi Parc des Prince stadionban a kapuk mögé válthattak olcsó bérletet a szurkolók, és a nyolcvanas évektől egyre gyakoribb volt a rendbontás. Amikor aztán a két kapu mögötti táborok egymás elleni háborújának halálos áldozata is volt, a klub megpróbálta szétszórni a bérleteseket: a jegyük különböző szektorokba szólt. Végül pedig a rendezők a legkisebb rendbontást is kezdték megtorolni, s ezzel egyidejűleg a klub emelte a jegyárakat. A jórészt munkanélküli fiatalokból álló ultrák javarészt kiszorultak a stadionból.
A konzervatív Le Figaróban egy másik szociológus, Nicolas Hourcade nyíltan ki is jelenti, hogy a futball-huliganizmussal akkor lehet leszámolni, ha „a népi rétegeket kiszorítják a stadionokból". Népi rétegen persze a szegények értendők, Párizs esetében az elővárosi panelházas lakótelepek népe. Hourcade a brit példán mutatja be, hogy működik az említett kirekesztés. A nyolcvanas évek ismert futballkatasztrófái után a hatóságok előírták, hogy a stadionokat statikailag rendbe kell tenni, és gondoskodni kell a kulturált, biztonságos környezetről és közlekedési utakról. Ehhez új, tőkeerős tulajdonosok kellettek, akik aztán felemelték a jegyárakat, részben, hogy visszatérüljön a beruházás, részben pedig, hogy kiszoruljon a közönségnek az a része, amely elijesztené a tehetősebbeket. A több bevételből futotta drága külföldi sztárokra is, s ettől még magasabbra lehetett emelni a jegyárakat.
Néhány éve Franciaország is elindult ezen az úton. A Le Monde cikkírója meg is jegyzi, hogy manapság egy futballmeccs ismét kellemes családi esemény, ahová gyermeket-asszonyt is bátran elvihetnek a polgárok. Igen ám, de az ultrák továbbra is úgy érzik, hogy őbennük dobog a PSG-szív. Ha a nagy csapat mérkőzéseire nem jutnak is be, a tartalékbajnokságon és az ifimeccseken ott szurkolnak. És amikor a klub elővigyázatlanul a Trocadéro térre hirdette meg a bajnoki cím örömünnepét, megjelentek az ultrák, és mindent szétvertek, ami a kezük ügyébe került.
Manchesterben hatszázezer ember, Barcelonában ötszázezer ünnepelte a helyi csapat bajnoki címét közterületen, minden atrocitás nélkül. Mignon ezt mindenekelőtt érdekes módon azzal magyarázza, hogy ott nagy volt a tömeg, Párizsban viszont az úri közönség nem ment ki az utcára ünnepelni, vagyis szinte csak a futballhuligánok voltak jelen, s óriási terület állt a rendelkezésükre. Zsúfolt tömegben szinte lehetetlen a rohangálás, a hajigálás és a verekedés. Másrészt mind Manchesterben mind Barcelonában közösséget igyekeznek kovácsolni a futballcsapatok köré. Barcelonában egyenesen tagsági igazolványt válthatnak a szurkolók, és megszavaztatják őket az elnök személyéről. Mignon szerint a randalírozó fiatalok úgy érzik, hogy el vannak zárva a jólét és az érvényesülés lehetőségétől, és immár a futballpályán sem vehetnek részt közösségi gyakorlatukban. Egy-egy futballmérkőzés, vagy egy-egy összecsapás - ezúttal a rendőrök elleni állóháború - az ilyen fiatalnak arra is alkalom, hogy megmutassa társainak, mennyit ér. Mignon arra figyelmeztet, hogy ha eltávolítják az ultrákat a stadionokból, azzal a kallódó fiatalok problémáját nem oldják meg: ezt mutatta meg a május 13-i rendbontás a Trocadéro téren. A szociológus azt javasolja, hogy a francia futball felelősei közönségépítésben is próbálják követni a brit és a spanyol példát.