„Fennáll a veszély, hogy azt fogjuk megtudni, amit tudni akarunk, s nem azt, amit tudnunk kellene” − idézi a Bookforumban Astra Taylor egy friss könyv kulcsmondatát.

A Metazin fennállása óta követi az internet paradoxonjának irodalmát. A világháló első éveiben a progresszív értelmiség úgy vélte, immár megvalósulóban a teljes információs szabadság, és egyre inkább lehetővé válik, hogy az egyszerű állampolgár ne a sokszor ellenérdekelt szakapparátusok által adagolt információból tájékozódjék, hanem önállóan alkosson magának képet a világról. Kutatóknak azonban hamarosan azt kellett tapasztalniuk, hogy a szinte korlátlan tájékozódási lehetőség nem jár nagyobb, s még kevésbé sokoldalú tájékozottsággal. Cass Sunstein chicagói jogászprofesszor, egy Barack Obama nevű ifjú egyetemi oktató egykori tanszékvezetője, a későbbi elnök majdani kodifikációs főfelelőse már 2001-ben azt írta, hogy az internet „balkanizál”, hat év múltán pedig újabb kötetben értekezett arról, hogy a világháló polarizálja a nézeteket, mert a felhasználó jellemzően azokat a forrásokat keresi, amelyek alátámasztják véleményét, s ezzel megerősítik előítéleteiben. További két évvel később azt fejtegette, hogy az internet megállíthatatlanul képes terjeszteni az alaptalan rágalmakat. Az idén már arról számoltunk be, hogy csatlakozott ehhez a nézethez Jaron Lanier is, az interaktív internet, a web 2.0 egykori főideológusa, aki ma már úgy vélekedik, hogy a világháló valóságos lincsterep. Legutóbb pedig azt taglalta a Metazin, hogy jóllehet az internet veszélybe sodorja a professzionális újságírást, azért van példa a két műfaj ötvözésére.

A Bookforumban most ismertetett könyv szerzője sem akárki a szakmában. Ethan Zuckermann az MIT Civil Médiaközpontjának igazgatója, és a magyar változatban is elérhető nemzetközi bloghálózat, a Global Voices egyik alapítója. Az internet többi kritikai elemzőjéhez hasonlóan ő is megállapítja, hogy az emberek látóköre nem feltétlenül tágul a világháló használatától. Ezt ősi emberi hajlammal, a homofíliával magyarázza, vagyis azzal a vágyunkkal, hogy a hozzánk hasonlók csoportjához tartozzunk. Ez a hajlam szinte kényszerszerűen terel bennünket zárt közösségekbe, amelyekből ritkán kalandozunk el.

Zuckermannál azonban nem az ideológiai csoportokon van a hangsúly, hanem a nemzeti bezárkózáson. Adatokkal igazolja, hogy ma az átlagos amerikai még kevesebbet tud a világról, mint az internet kora előtt. Ebből persze nem következne, hogy ezért az internet a felelős, de ő úgy látja, és ezt a recenzens, Astra Taylor sem cáfolja. A mai világban − így hangzik az elemzés − a polgár nem kénytelen a professzionális hírszerkesztőkre hagyatkozni, hanem egyre inkább maga szerzi be az információt, amelyről azt gondolja, hogy szükséges. Ennek azonban az az eredménye, hogy Afrikáról például édeskeveset tud az átlagos amerikai. Az ember ugyanis nehezen hagyja el a maga „kényelmi övezetét”, vagyis hacsak az amerikai internetfelhasználó nem ismer véletlenül egy zambiait, semmit sem fog elolvasni, ami Zambiáról szól.

Zuckermannak azonban van megoldási javaslata. Olyan alkalmazások kifejlesztését javasolja, amelyek magyarázatokat, kiterjesztő értelmezéseket ajánlanak fel a felhasználónak, ha valamilyen kép vagy értesülés feltűnik a képernyőn. Azonkívül emlékeztet rá, hogy van a provincializmussal ellentétes folyamat is, éspedig a nagy nemzetközi vállalatoknál, amelyek szeretik egyik országból a másikba küldeni vezető menedzsereiket. Például a Nissan libanoni származású brazil vezére igen sikeresnek bizonyult Japánban.

Ez már azért sok Astra Taylornak, aki Slavoj Zizek erősen baloldali filozófus portréfilmjével vált ismertté 2005-ben. A hírneves menedzser ugyanis 14 százalékos létszámleépítéssel vétette magát észre Japánban. Miért nem mindjárt a kizsákmányolt mexikói konyhaszemélyzetet alkalmazó étteremtulajdonosokat állítja elénk példaképül Zuckermann, vagy azokat a családokat, amelyek tibeti dadust fogadnak fel illegálisan? − kérdi méltatlankodva.