„A baloldal régi szektás démonjaihoz fordul, mert minden társadalmi mozgalom kizárólagos letéteményesének gondolja magát” – írja a Le Monde-ban Jean-Pierre Le Goff, az 1968-as lázongások társadalmi-eszmetörténeti hátteréről szóló könyv szerzője.
A Le Monde vitacikk-sorozatot közöl a negyvenöt évvel ezelőtt lezajlott baloldali lázongásról. Ehhez szól hozzá Le Goff, de nem a történelmi tényeket, hanem a mai jelenségeket elemezve. A hatvannyolcas nemzedék azóta nagyjából elfoglalta a baloldalt, legalább is az értelmiségi baloldalt, és az idén a legnagyobb megdöbbenéssel tapasztalta, hogy évtizedek óta háborítatlan hadállásait váratlan támadás éri. A melegházasság elleni tiltakozó mozgalom ugyanis olyan jegyeket mutat, amilyenekre hitük szerint csak a baloldali megmozdulások képesek. Sok a spontaneitás, a jókedv, a szertelenség, még melegek is részt vesznek benne, akik nem kérnek a házasság intézményéből. Van a tiltakozók között mindenféle ember. Vidéki, városi, fiatal, idősebb, katolikus, vallástalan.
Márpedig a „nagy nemzedék” azt gondolja magáról, hogy csakis ő képes ekkora spontaneitásra és szabadságra. S mivel ebből a tévképzetéből nem hajlandó engedni, visszavonul a jól ismert, biztonságos védvonalak mögé: fasisztoidnak minősíti a tiltakozást. Az antifasizmus minden további gondolkodás alól felmentést ad. Csak hát persze szó sincs fasizmusról – egyelőre. Az elemzés végén Le Goff még visszatér majderre a témára. A jobb-bal megosztottság Franciaországban is igen éles, és ez összefügg azzal, hogy 1968 értékelésére a szélsőségek jellemzőek: rajongás az egyik oldalon, teljes elutasítás a másikon. Az egyik oldal joggal hivatkozik rá, hogy a fiatalok azóta számítanak a közélet szereplőinek, s hogy sok értelmetlen formalitás kiveszett az intézmények és a polgárok kapcsolatából. Másfelől viszont a hagyomány radikális elvetése nem Le Goff ízlése szerint való, s az még kevésbé, hogy a hatvannyolcas elit „bunkónak” tekinti és lenézi a „népi rétegeket”. Valójában persze arról van szó, hogy a baloldali értelmiségiek öntudatlanul is azt az „elnyomott” osztályt keresik, amelynek ügyét felkarolhatnák, s a munkásosztály, valamint a parasztság erre a szerepre ma nem alkalmas. Ott vannak viszont a bevándorlók, és más kisebbségek, köztük a melegek is.
Le Goffe a hatvannyolcas nemzedék bűnlajstromára írja azt is, hogy képviselői átértelmezik a történelmet, mégpedig normatív szemléletben, rendszeresen leszedve a keresztvizet a mindenkori „reakciósokról”. „Ideje lenne, hogy a baloldal felismerje: mindez egyre elviselhetetlenebb a lakosság nagy része számára” – figyelmeztet. Márpedig nem ismeri fel, és a filozófus szerint ezt mutatja az is, hogy a melegjogok ügyében nem ismernek akadályt: az örökbefogadás engedélyezésével a család, a származás hagyományát írják át egyik napról a másikra. Az új támogatottak, felkaroltak esete azt bizonyítja, hogy ma már nem a „szociális kérdés” áll a baloldal gondolkodásának középpontjában, márpedig valaha az adott neki erős identitást, hogy az egyenlőség és az igazságosság hirdetője volt. Új témáival viszont a baloldali elit saját választói bázisának egy részét is felbőszíti. Igaz, védekezésül stigmatizálja az ellenvéleményt, s aki nem akar fasisztának látszani, meggondolja, hogy érdemes-e szólnia.
Le Goff szerint ez a helyzet elvben nagyon is kedvez a szélsőjobboldalnak. Elhódíthatja, s részben már el is hódította ugyanis azokat, akiknek képviseletéről a baloldal lemondott. Sokat nem is kell tennie ennek érdekében: a mindenáron hajszolt „modernizmus” és az ellenérveket lesöprő szektás baloldaliság a kezére játszik.