Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Milyen a jó államcsíny?

2013. július 7.

A nyugati világ elvben elítél mindenféle katonai hatalomátvételt. Pedig a nyugati politikatudomány elismeri, hogy vannak „jó puccsok”. Ezek közé sorolandó-e az első demokratikusan megválasztott egyiptomi elnök megbuktatása? 

„Ideje lenne megértenünk az arab világot, és nem lenne szabad a saját történelmi sémáink szerint értelmezni az ottani fejleményeket” – írja a párizsi Le Figaróban Pierre Rousselin.

A konzervatív párizsi lap főszerkesztő-helyettese és fő geopolitikai elemzője megvetéssel ír a naiv nyugatiakról, akik 2011-ben lelkesen üdvözölték az „arab tavaszt”, s akik el sem tudták képzelni, hogy ne lenne demokratikus az olyan kormány, amelyet a nép választ, miután a népi mozgalom megdöntötte a korábbi, korrupt és tekintélyuralmi rendszert. Valójában ezek az események nem írhatók le érvényesen a forradalmi romantika fogalmaival – figyelmeztet Rousselin, és abszurdnak nevezi az Európai Unió hivatalos nyilatkozatában is tükröződő álláspontot, amely elítéli a katonai puccsot, s ezzel óhatatlanul a muzulmán testvériség pártjára áll. „Nehogy végül még az iszlamisták legyenek a szabadság vértanúi!” – figyelmeztet.

Amint a Foreign Policyban Joshua Keating társfőszerkesztő írja, a politológiai irodalomban régóta taglalt téma, hogy vajon minden esetben a demokrácia ellen hat-e egy-egy katonai hatalomátvétel. Amerikában elvben törvény tiltaná, hogy Washington segélyben részesítsen katonai puccsal hatalomra kerülő rezsimeket. Csak hát van, amikor még mindig az államcsíny látszik a kisebbik rossznak. 1960-ban a török hadsereg az után távolította el a hatalomból a Demokrata Pártot (és akasztatta fel Menderes miniszterelnököt), hogy a kormány korlátozta az ellenzék jogait, a sajtószabadságot, és el akarta fojtani a békés ellenzéki tüntetéseket. Amikor ez megtörtént, Menderes már tíz éve hatalmon volt. Murszi viszont alig egy évvel ezelőtt lett elnök, és mint Roberto Toscano, a torinói La Stampa elemzője írja, máris tekintélyelvű irányba terelte a jogrendet. „Nyilván nem olvasta Montesquieu-t, és nem sokat értett meg a hatalmi ágak elválasztásából, mivelhogy folytonos harcban állt a bírói hatalommal.” Az 1960-as törökországinál egyértelműbb példa a portugál „szegfűs forradalomé”: 1974-ben katonai lázadás döntötte meg az akkor már halott Salazar elnök autoriter rendszerét. Portugáliában azóta van demokrácia. De iskolapéldának tekinthető a 2006-os thaiföldi katonai demokráciapuccs is.

A Le Figaróban Mélanie Matarese az 1992-es algériai példát idézi fel. A választások kellős közepén a hadsereg közbelépett, és leszámolt az egyértelmű győztesnek látszó Iszlám Üdvfront párttal. Ezután még tíz évig tartott az iszlamisták fegyveres ellenállása, és az algériai rendszer ma sem érezheti magát biztonságban tőlük. Matarese Ahmed Adimi algériai politológust idézi, aki szerint azonban Egyiptomban egyszerűen nem lehet elbánni a Muzulmán testvériséggel, mert nem rögtönzött választási mozgalomról van szó, mint annak idején Algériában, hanem majdnem százéves politikai, ideológiai, vallási és társadalmi hálózatról. További különbség, fejti ki Adimi, hogy az algériai katonai vezetés önállóan döntött, Egyiptomnak viszont olyan bonyolult a nemzetközi kapcsolatrendszere, hogy Szaúd-Arábiától az Egyesült Államokig sok mindenkit be kellett avatni a tervekbe.

A moszkvai Izvesztyijában Sztanyiszlav Hatuncev ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy az egyiptomi fejlemények a Szaúd-Arábia és Katar közötti vetélkedés keretébe illeszkednek. Katarban az emír június végén közölte, hogy átadja a hatalmat a fiának, s az ifjú koronaherceg az egyiptomi Muzulmán testvériség nagy barátja. Murszi azért nem reagált a sokmillió tiltakozó és a hadsereg követeléseire, mert húzni akarta az időt, amíg trónra nem lép az új katari uralkodó, akitől gyors anyagi támogatást remélt. Szaúd-Arábia és az egyiptomi katonák azonban ezt már nem akarták megvárni.

A Foreign Policy fentebb említett cikke Ozan Varol portlandi jogásztanár véleményét fogadja el, amely szerint egy katonai puccs elé hét feltétel teljesülése esetén tehető pozitív előjel. A felsorolás így kezdődik: „ha a puccsal tekintélyelvű vagy totalitárius rezsimet döntenek meg”, és így zárul: „ha a hatalomátvétel után a katonai vezetés záros határidőn belül demokratikusan választott vezetőknek adja át a helyét”. Mint Keating írja, az első feltétel teljesült, a második még nem. Hozzátehetnénk, hogy e gondolatmenet pedig nem teljesíti a francia elemzőnek azt a kívánságát, hogy a Nyugat ne a maga történelmi fogalmaival értelmezze az arab világ dolgait.