„Kilétünket ma is nemzeti hovatartozásunk határozza meg” – jelenti ki a Magyarországon is ismert Alan Wolfe bostoni politológia-professzor a Chronicle of Higher Education könyvszemle-rovatában két olyan művet ismertetve, amelyek egyaránt a nemzetállam végéről értekeznek.

Akik manapság a nemzetállam meghaladásáról írnak, jellemzően államok fölötti integrációra gondolnak, különös módon azonban szinte egyszerre két tekintélyes szerző is inkább a dezintegrációt tekintené kívánatosnak, habár csak egyikük gondolja, hogy elképzelése a gyakorlatban is megvalósulhat.

A francia Pierre Manent konzervatív és szkeptikus politikai filozófus az erkölcsi útmutatás hanyatlását tapasztalva nem sok jót vár a jövőtől. Benjamin R. Barber New York-i politológus viszont pragmatikus szempontból vizsgálja a világot, és úgy látja, hogy amire a nemzetállam nem képes, azt a városok nagyon is meg tudják valósítani. Mindketten az ógörög városállamok által megtestesített helyi kormányzat eszméjét tartják ideálisnak, s egyaránt úgy látják, hogy a modern nemzetállam történetének végső stádiumába jutott. Mind gondolatmenetük, mint végkövetkeztetésük azonban merőben eltérő.

Manent a görög városállam legnagyobb tanulságát abban látja, hogy az emberek megfelelő vezetés esetén képesek közös cselekvésre egy jó cél érdekében. A cselekvést igazoló szavak, az erkölcsi értelemben vett jó megjelölése külön társadalmi funkció, és ezt a nyugati társadalmak későbbi századaiban az egyház látta el. Az ideológia és a cselekvés összeütközéseit Machiavelli azzal oldotta fel, hogy pragmatikus eljárást javasolt a fejedelemnek: azt tegyék, ami szükséges, ne feltétlenül azt, ami „jó”. Később a képviseletre épülő állam, azon az alapon, hogy ő képviseli a társadalmat, maga tartott igényt arra a tekintélyre, amelynek alapján jelentést adhatott a szavaknak. Manent azonban úgy látja, hogy napjainkban ez a tekintély eltűnőben van: technológiai előírások és jogszabályok szorítják ki a magasabb célokat a közös élet szervezéséből.

Barber viszont éppen hogy nem erkölcsi, hanem pragmatikus okokból látja elégtelennek a nemzetállam teljesítményét: a globális felmelegedés, a pénzügyi buborékok és a közlekedés problémáival például képtelen megbirkózni. Nem úgy a városok. New York vagy London polgármestere, Michael Bloomberg, illetve Boris Johnson saját politikai elkötelezettségén bátran túl tudott lépni, és számos súlyos közlekedési és közbiztonsági problémát meg tudott oldani. A városok irányításában ugyanis a bénító politikai ellentéteket a jelek szerint könnyebb félretenni, meghaladni, mint nemzetállami szinten. „Ha majd a polgármesterek irányítják a világot, akkor végre irányítva lesz.”

Wolfe mindkét érvelést hibásnak látja. Nagy elismeréssel ír ugyan Manent könyvének tudományos színvonaláról, de indokolatlannak tartja a francia szerző „önpusztító Európa” látomását annak ismeretében, hogy a második világháború óta az európaiak példátlanul hosszú békében élnek és korábban elképzelhetetlen jólétet teremtettek.

Amerikában a jólét kisebb mértékben írható a szövetségi állam javára, de a társadalombiztosítást nem a városok, és nem is az egyes tagállamok tették lehetővé. A feketék felszabadítását, majd egyenjogúsítását és választójogát is a szövetségi állam kényszerítette ki. A legutóbbi pénzügyi válságot szintén nem lehetett volna állami vagy városi szinten tompítani.

Wolfe maga is büszke városlakó, de fontosnak tartja, hogy amerikai, és nem brazil vagy dél-afrikai. „Ma is nemzeti hozzátartozásunk, nyelvünk, művészeink és műveink határozzák meg, kik vagyunk.” Ha a nemzetállam nem elég jó, „ne hallgassunk az apokaliptikus hangokra, hanem javítsunk rajta”.