„Bár mindenki támogatja a természettudományt, amikor a betegségek legyőzéséről, a természet megfigyeléséről vagy a politikai ellenfelek legyőzéséről van szó, sokan felszisszennek, amikor a természettudomány betör a humántudományok területére. Ugyanez történik, amikor a tudományos gondolkodás a vallás kérdéseiben foglal állást: ilyenkor még a nem hívők is helytelenítik, hogy a természettudomány az élet nagy kérdéseibe avatkozik” – írja Steven Pinker harvardi pszichológus a New Republicban.
A tanulmánynak is beillő provokatív esszé célja szembeszállni a szellemtudományok önállóságának tételével. Pinker azt igyekszik bizonyítani, hogy a természettudományok módszereinek felhasználásával közelebb juthatunk a szellemtudományok problémáinak megválaszolásához.
Pinker nem azt állítja, hogy a szellemtudományok problémái visszavezethetők biológiai és fizikai kérdésekre, hanem azt, hogy a modern természettudomány ismereteinek felhasználásával közelebb kerülhetünk a humán tudományok által vizsgált kérdések megértéséhez. Nem gondolja például, hogy az első világháború kitörésének rendkívül komplex okait képesek lennénk a biológia segítségével feltárni, de azt fontosnak és helyesnek tartaná, ha nem zárkóznánk el kategorikusan az emberi erőszak esetleges genetikai illetve biológiai okainak vizsgálatától.
Pinker emlékeztet rá, hogy a felvilágosodás gondolkodói a kor természettudományos ismereteit felhasználva fejtették ki metafizikai és erkölcsfilozófiai nézeteiket. Őtőlük idegen lenne a természettudományos ismeretek és módszerek felhasználásától elzárkózó szemlélet. Ha ma élnének, Descartes, Spinoza, Hobbes, Hume és Kant minden bizonnyal a neurobiológiai és evolúciós biológiai ismeretek figyelembe vételével alkotnák meg filozófiai rendszerüket. Pinker utal rá, hogy ezért ma alighanem determinizmussal és redukcionizmussal vádolnák meg őket. Sőt, a szellemtudományok politikailag korrekt dogmatikus védelmezői akár szociáldarvinizmust vagy netán még látens rasszizmust orrontanának.
A természettudományos vizsgálódást elutasító humántudósok hasonlóan járnak el, mint az egykoron tudományellenes egyházak – véli Pinker. A humán tudományokra szakosodott egyetemi képzésekben egyáltalán nincs helye a természettudományos ismereteknek. A szellemtudományok autonómiájának hangoztatói valójában attól tartanak, hogy a misztikus szellemi jelenségek egzakt, természettudományos magyarázata lerombolja tekintélyüket. Akár azon az áron is védelmezik függetlenségüket, hogy ez megnehezíti az emberi szenvedés csökkentését – utal Pinker a klónozással és az őssejtkutatással szembeni ellenállásra.
Bár Pinker az esszé címében is utalt rá, hogy a természettudomány nem ellensége a bölcseletnek, Leon Wieseltier, a New Republic kritikusa a humántudományok elleni támadásként értékelte az írást. Természetesen nem ellenzi a természettudományos vizsgálódást, ám a morál és az esztétika területén alkalmatlannak tartja módszereit. „Totalitárius mentalitásnak” bélyegzi a természettudományos megközelítést a humán területekre kiterjeszteni óhajtó szemléletet. Különösen bizarrnak tartja, hogy Pinker a tudósok közé sorolja Kantot. A königsbergi filozófus ugyan valóban komoly természettudományos értekezéseket írt, ám filozófiája a tapasztalati-tudományos és a metafizikai-morális területek teljes elválasztására épül, vagyis a metafizika terén Kant éppenséggel elvetette a természettudomány módszereinek alkalmazását.
Wieseltier megjegyzi, hogy a pozitivista bölcselet aligha vezet hasznos felismerésekhez. Richard von Mises matematikus Rilke verseit próbálta logikai analízis segítségével értelmezni – de természetesen csak meglehetősen érdektelen és közhelyes felismerésekre jutott. Azzal sem mennénk sokkal többre, ha a Bovarynét a kor házasságtörésre vonatkozó szokásainak tükrében akarnánk megérteni.
Az érvek nem győzték meg Pinkert. Viszontválaszában megjegyzi, hogy a vita nem pusztán akadémiai köldöknézés. A humán tudományok autonómiájának védelmezői valójában az egyetemi különállást és a vele járó anyagi támogatásokat védelmezik.