„Most ünnepeljenek, amíg még süt a nap, és álmodhatnak tovább” – írja Ambrose Evans-Pritchard a Telegraph világgazdasági szakkommentátora. A keserű hangú felszólítás címzettjei az Európai Unió vezetői, elsősorban is maga José Manuel Barroso bizottsági elnök, aki azt hirdeti, hogy az eurózóna válságának vége, éspedig azért, mert a tagállamok sikerrel alkalmazták a takarékossági politikát (Evans-Pritchard szavaival „a felperzselt föld taktikáját”).
A modell gyanánt bemutatott Írországról Evans-Pritchard először is kimutatja, hogy az ír gazdasági szereplők nem függenek az eurózónától oly mértékben, mint például a dél-európaiak, ugyanis erős pozícióik vannak a brit font és a dollár piacain. Az ír növekedés beindulása tehát semmilyen tanulsággal nem szolgál Spanyolországnak vagy Olaszországnak. Azon felül az ír államadósság rátája 125 százalék, és egyre nő, mivel az államháztartás éves hiánya csaknem nyolc százalékos. Az elmúlt években a válság hatására írek tömegei emigráltak az Egyesült Királyságba, Amerikába és Ausztráliába, ennek pedig meglesz még a böjtje.
A másik mintagazdaság Lettország lenne, onnan pedig még nagyobb arányban vándoroltak ki a fiatal munkavállalók a megszorítások idején: a lakosság lélekszáma hét százalékkal csökkent. Nyilvánvaló, hogy a balti állam meg fogja szenvedni ennek demográfiai következményeit. Spanyolországban és Portugáliában pedig a munkanélküliség növekedése megállt ugyan, de fenntarthatatlanul magas szinten, s ugyanígy továbbra is magas a költségvetés hiánya. Igaz, a pénzpiac vásárolja az államkötvényeket, és a bizakodó hangulatot mérő bizalmi indexek is javulnak, de Evans-Pritchard szerint ennek az az oka, hogy a befektetők rövid távra spekulálnak. Hosszabb távon ő nem lát okot optimizmusra.
Az európai intézmények alig tesznek valamit a növekedés érdekében, inkább a világpiac élénkülésében bíznak. Csakhogy Amerikában előbb-utóbb erőteljesen csökkenni fog a jegybanki pénzkibocsátás, és ez visszaveti a feltörekvő piacok amúgy is botladozó fejlődését. Kínában is lassul a növekedés, mert a minden idők legnagyobbra becsült hitelbuborékjának óvatos leeresztésével bajlódó kínai kormány nem képes fenntartani az eddigi ütemet. Tavaly éppenséggel fél százaléknyit még csökkent is az eurózóna gazdaságainak teljesítménye, de még ez is aranykornak számít ahhoz képest, ami a következő világgazdasági visszaesés vagy pénzszűke esetén várna Európára. Hiszen alig van már tartalék a válság csapásainak felfogására. A munkanélküliség így is csaknem 12 százalékos, az euró kamata alacsony, az infláció a nullához közelít. Ha újabb válság törne ki, nehezen lehetne elkerülni a deflációs spirált, amelyben az árak, így a profitok csökkenése egyre nagyobb munkanélküliséghez vezet, vagyis még tovább zuhan a termékek iránti kereslet, s vele az árak – és így tovább.
Ez esetben latin-amerikai mintára elkerülhetetlen lenne a visszafizethetetlen adósságok eltörlése, ami megrázhatná az egész európai politikai rendszert. Ezen az alapon jut Evans-Pritchard arra a következtetésre, hogy Brüsszelben most érdemes ünnepelni, mert nem biztos, hogy sokáig lesz mit.