Háborús emlékezetvita Nagy-Britanniában

2014. március 18.
CC Toronto Public Library CC Toronto Public Library
http://www.flickr.com/photos/43021516@N06/

Lehet, hogy a történelmet a győztesek írják, ám a történelmi emlékezet még őket is próbára teszi. Ők sem nagyon tudnak ugyanis egyezségre jutni az egységes történelmi narratíváról. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első világháború centenáriuma kapcsán a brit történelmi felelősségről kialakult aktuálpolitikai viták.

 

Ki gondolta volna, hogy száz évvel a kirobbanása után is ilyen heves indulatokat válthat ki az első világháború?” – olvassuk Margaret MacMillan kanadai történész cikkét a Guardianben.

És valóban, az Egyesült Királyságban példátlan vita dúl az első világháború kitörésének centenáriuma körül. A kormány által tervezett megemlékezések kapcsán már tavaly felvetődött a kérdés, hogy illendő-e egyáltalán megünnepelni a brit győzelemmel végződő, ám tizenötmillió életet követelő háborút. Az emlékév körüli vita januárban újabb fejezetéhez érkezett, amikor Michael Gove konzervatív oktatásügyi miniszter hevesen bírálta a „Britannia nagyságát megkérdőjelező baloldali mítoszokat”, amelyek az első világháború kirobbanásáért nem egyedül a terjeszkedni vágyó Német Birodalmat teszik felelősségé, hanem tragikus politikai és diplomáciai véletlenek sorozatával magyarázzák. Gove szerint a háborút a németek robbantották ki, ellenfeleik pedig – élükön a britekkel – a nyugati civilizáció és a szabadság nevében küzdöttek, és akik ezt tagadják a baloldalon, azok a háborúban harcoló brit hősök hazafiságát gyalázzák meg.

Tristram Hunt, a munkáspárti árnyékkormány oktatási minisztere politikai célzatú történelemhamisítással vádolta Gove-ot és a jobboldali kormányt. Hunt kifejtette, hogy a kizárólagos német felelősség tézisét történészek sora utasítja el. Utalt arra is, hogy eleve ízléstelen a rendkívüli pusztítást hozó háború kirobbanását megünnepelni és a nemzettudat formálására használni. Boris Johnson, London konzervatív polgármestere válaszul lemondásra szólította fel a történész Huntot, mondván, még egy árnyékkormány oktatásügyeinek képviseletére sem méltó, aki nincs tisztában azon megkérdőjelezhetetlen ténnyel, hogy az első világháború kizárólag a német militarizmus következménye.

Margaret MacMillan történészi szempontból egyaránt értékesnek tekinti az egymást kizáró magyarázatokat: a történészek feladata ugyanis az, hogy a tények alapján narratívákat gyártsanak, és ezekről vitázzanak. Azt viszont már korántsem tartja üdvösnek, hogy a történészek vitája politikai jelentőséget kapott.

Simon Jenkins, a Guardian publicistája pedig kormánya nevében is már jó előre bocsánatot kér a pusztító háború dicsőségét ünneplő egyoldalú állami megemlékezések miatt. A brit hadba lépést a nyugati liberális értékek védelmével magyarázó miniszteri véleményt Putyin orosz elnök történelemhamisító propagandájához hasonlítja, mondván, hogy mindkettő a nemzeti öntudat erősítésének rendeli alá a történelmi hitelességet. Niall Ferguson konzervatív történészt idézve megjegyzi, hogy Gove miniszter álláspontját a jobboldalon sem osztja mindenki: Ferguson a brit történelem legnagyobb tévedésének nevezte az első világháborús hadba lépést. A gonosz Német Birodalommal a nyugati civilizáció védelmében szembeszálló heroikus és igazságos háborút pedig Ferguson olyan mítosznak minősítette, amelynek az a funkciója, hogy utólag igazolja az elkerülhető hadba lépés katasztrofális következményeit, mindenekelőtt a brit háborús veszteségeket.

Jenkins mindenesetre épületesebbnek tartaná, ha a háború kirobbanása helyett Nagy-Britanniában nemesebb évfordulókat ünnepelnének. És ha valamiért mégis elkerülhetetlen az első világháborúval kapcsolatban népünnepélyt tartani, akkor inkább négy év múlva kellene megünnepelni az öldöklés végének centenáriumát.