Átmentett faji egyenlőtlenség

2014. június 26.

Amerikában a faji alapú törvényi diszkrimináció már a múlté, ám a feketéket továbbra is sújtja a kirekesztés és a megkülönböztetés öröksége. A liberális értelmiség arról vitatkozik, hogy a megkülönböztetésből fakadó hátrányok helyrehozandók-e, illetve helyrehozhatók-e jóvátétel útján.

 

„A felszabadított feketék 250 év rabszolgaság után sem váltak szabaddá. Félelemben tartották őket, és a déli államokban a második rabszolgaság kora következett. Északon a polgármesterek, a törvényhozás, a civil szervezetek, a bankok és a polgárok teljes egyetértésben a zsúfolt gettókban tartották a feketéket, ahol állandó feszültségben éltek, gyermekeik pedig nem jutottak jó színvonalú oktatáshoz. A gazdaságban megkülönböztetés érte őket, csak a legrosszabb munkákat kapták meg, és persze azt is a legalacsonyabb bérért. A rendőrség a nyílt utcán bántalmazta őket. A széles társadalom számára elfogadott volt a feketék életét, testét és vagyonát prédának tekinteni” – olvassuk Ta-Nehisi Coates tanulmánynak is beillő esszéjét az Atlantic magazinban.

Coates írásában rávilágít, hogy a jogi egyenlőség elnyerése ellenére a feketék felzárkózása nem történt meg. A feketék iskolázottsága, jövedelme, várható élettartama alacsonyabb, mint a fehéreké. Szegényebbek és gyakrabban kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. A különbségeket Coates részben a korábbi hátrányos megkülönböztetés történelmi hagyatékának tekinti. Egyrészt a feketékkel szembeni előítéletek túlélték a faji törvényeket. Másrészt a hátrányos helyzetből fakadó különbségek konzerválódtak, így a feketék nem tudnak egykönnyen kitörni az alacsony társadalmi státuszból.

Coates érzékletes példákkal szemlélteti, hogy a feketék társadalmi mobilitását hogyan gátolta és gátolja a többségi társadalom. A feketék zöme kiszorult az 1935-ben bevezetett társadalombiztosításból, mint ahogyan a háború utáni veteránoknak indított kedvezményekből is. Civil szervezetek alakultak, hogy rávegyék a fehéreket, ne adják el jó környéken lévő ingatlanjukat feketéknek. A bankok nem nyújtottak hitelt a szegény környékeken élőknek, így a feketék uzsorahitelt voltak kénytelenek felvenni, ha jobb lakásra vágytak. Felmérések szerint a középosztálybeli feketék jóval szegényebb környéken élnek, mint a hasonló keresetű fehérek. Ha a feketék mégis megjelentek az előkelőbb városrészekben, a tehetős fehérek a még drágább zöld elővárosokba költöztek. A nyílt rasszizmus nélküli szegregáció eme formáját Simon Kuper, a Financial Times publicistája egyenesen az apartheidhez hasonlítja. Elgondolkodtató a Pew közvélemény-kutató friss felmérése is, miszerint az amerikaiaknak még ma is 10 százaléka úgy gondolja, hogy vallási okokra hivatkozva elfogadható a feketék megkülönböztetése az üzleti életben (bár itt inkább nyíltan rasszista előítéletekről beszélhetünk).

Hiába tehát az egyenlő törvények, a fajilag szegregált gettókból nehéz kitörni. Ez pedig gátolja a fekete középosztály kialakulását, hiszen a szegényebb részeken rosszabbak az iskolák, nagyobb a bűnözés és a gyerekek nem tudnak később hasznos kapcsolati tőkét kialakítani. Mindebből pedig az következik, hogy a feketék lemaradása nem pusztán szegénységi kérdés: az alacsonyabb státuszú feketék felzárkózása strukturális okokból nehezebb, mint a hasonló helyzetű fehéreké – mutat rá Coates.

Vajon nem kellene-e mindezek fényében a történelmi károkat és hátrányokat jóvátétellel ellensúlyozni, ami egyúttal a feketék felzárkózását is segítené? – teszi fel a kérdést Coates. Elismeri, hogy a jóvátétel súlyos dilemmákat vet fel. Ám erkölcsi szempontból mégis helyénvalónak tartaná, hiszen a rabszolgák, majd a hátrányosan megkülönböztetett feketék kizsákmányolás áldozatai voltak. A mai fekete generációk ezen történelmi hátrányok következményeit szenvedik el, a többségi társadalom pedig a kizsákmányolás útján szerzett javakból kovácsolt magának kollektív tőkét. A kirekesztés és a megkülönböztetés előnyeit nem csak a rasszisták és leszármazottaik élvezik – jegyzi meg a cikk kapcsán Ezra Klein.

A kárpótlás szimbolikus szempontból is hasznos lenne – teszi hozzá Coates. Az amerikai történelmi emlékezetben még ma is kevés szerep jut a rabszolgatartás szörnyűségeinek. Coates Németország példájára utalva megjegyzi, hogy az anyagi kárpótlás a múlt feldolgozását is elősegítené.

A cikkre reagáló Tyler Cowen közgazdász szerint viszont túlzó és általánosító leegyszerűsítés azt állítani, hogy a feketék kizsákmányolása a fehérek számára kollektív hasznot hozott. A feketék kizárása szerinte csak egy szűk réteg számára volt előnyös. A rabszolgatartással a többség veszített, az ingyenmunka lenyomta a béreket és csökkentette a keresletet. Így gazdasági értelemben nem terhelheti kollektív felelősség a fehéreket – véli Cowen. Azt azonban ő sem vitatja, hogy súlyos erkölcsi érvek szólnak a jóvátétel mellett.