„A Háárec és az izraeli baloldal elleni gyűlölethullám a növekvő zsidó nacionalizmus terméke” – olvassuk a jeruzsálemi liberális lapban Carolina Landsmanntól, akit a Háárec elhallgattatását követelő kórus egy kétszáz évvel ezelőtti eseményre emlékeztet: 1817-ben, Wartburg várában a születőben lévő német nacionalizmus hívei elégették a francia forradalmi alkotmányt és közben a kozmopolitákat és a zsidókat átkozták.
A Háárec kommentátorai naponta hívják fel a figyelmet a gázai polgári lakosság szenvedéseire és minősítik negatívan az Izraeli Véderő gázai hadműveleteit. Brent Sasley arra figyelmeztet, hogy a háború nem csupán a Hamasz táborának okoz súlyos károkat, hanem az izraeli társadalomnak is. Izraelben ugyanis egyre nő az intolerancia és vele az érzéketlenség a palesztin halottak iránt.
Carlo Strenger filozófus és pszichoanalitikus arról ír, hogy nem oldható meg az olyan konfliktus, amelynek rendezéséből kirekesztik az egyik fő résztvevőt. Az északír terrorizmus történetéből Izraelnek meg kellene tanulnia, hogy a Hamasz bevonása nélkül nem lesz béke. Slomo Avineri szerint csak akkor lehet előrelépés az izraeli–palesztin viszonyban, ha Izrael felhagy a telepesek támogatásával és mielőbb feloldja a gázai blokádot.
Ilene Pusher azt panaszolja fel, hogy a mai Izraelben megengedhetetlennek számít, ha valaki együtt érez a másik oldal szenvedőivel. Megemlíti, hogy annak számít Gázában is, de ott még csak meg sem jelenik ilyen vélemény, nemhogy a sajtóban, de internetes oldalakon sem. Mindkét oldalon a szélsőségesek kerekedtek felül – írja Pusher. „Hogy miről ismerszenek meg a szélsőségesek? Arról, hogy a másik félben nem képesek meglátni az embert.” Bradley Burston pedig attól tart, hogy Izraelben már a jövőt gyászolják az emberek: úgy érzik, hogy a háborús állapotnak sohasem lesz vége.
A sajtót és az internetet elárasztják a dühödt hozzászólások, amelyeknek szerzői idegen érdekek kiszolgálásával vádolják és hazaárulónak minősítik a fentiekhez hasonló vélemények szerzőit. Vagyis az „örök zsidó”, írja Carolina Landsmann, Izrael földjén is megkapta azt, ami elől Palesztinába menekült. A zsidó nacionalizmus a többség intoleráns vallásává vált, és fenyegetőleg lép fel mindazokkal szemben, akik nem hajlandók „megtérni”. Ezek az engedetlen zsidók pontosan azért érezhetik magukat fenyegetve, ami a modern antiszemitizmusnak is céltáblája: az a bűnük, hogy az egyetemes értékeket képviselik az állítólagos nemzeti érdekkel szemben. Ráadásul a mai gyűlölethullám abban is emlékeztet a legsötétebb időkre, hogy fizikai jellegzetességekkel ruházza fel a „kozmopolitákat”, amelyek alapján felismerhetők a nacionalista ember számára: például állítólag általában kopaszok és kerek szemüvegkeretet viselnek.
Landsmann a huszadik század egyik legismertebb izraeli teológusát, Jesajahu Leibowitzot idézi, aki már 1954-ben leszámolt a zsidók erkölcsi fölényével kapcsolatos tévképzetekkel. Egy évvel korábban egy arab terrortámadás nyomán Aríél Sárón későbbi hadügyminiszter és miniszterelnök katonái megtorlásul Kíbia falu hatvankilenc lakosát megölték, és Leibowitz így írt erről: a zsidók a diaszpórában azt hihették, hogy meghaladták a más népekben még tomboló rossz ösztönöket, pedig csak nem volt alkalmuk próbára tenni magukat. Landsmann végül védelmébe veszi a háború bírálóit: nem az ellenség ügynökei ők, hanem Izrael népét védik a saját állama ellen. „Az erkölcsi iránytű mindig ugyanabba az irányba mutat, mindegy, hol állunk.”