Korunk népbetegsége, a magány

2014. szeptember 28.

A modern társadalomban az emberek egyre nagyobb része magányos. Régóta tudjuk, hogy a magány súlyos egészségi kockázat, de újabban az is kiderült, hogy az anyai szeretet hiánya magányra hajlamosít, s hogy a magány megváltoztatja az emberi sejtek viselkedését.

 

Vagy szeretjük egymást, vagy meghalunk” idézi W. H. Auden versét Judith Shulevitz a New Republicban annak bizonyságául, hogy az emberiség a modern pszichológia és biológia nélkül is tisztában volt a magány halálos veszélyével. (A vers a második világháború kitörésének napján kelt.)

Az idézetből egyúttal az is kiderül, hogy Shulevitz nem az egyedülléttel azonosítja a magányt, hanem a szeretetlenség érzésével. Aki kitaszítottnak érzi magát, az más emberek társaságában is magányos. A statisztika önmagában is jelzi a magány következményeinek súlyosságát. Az érzelmi elszigeteltség a halált idéző kockázati tényezők sorában egy szinten van a dohányzással, és számos betegség kiváltó vagy súlyosbító okai között szerepel (Alzheimer-kór, elhízás, cukorbetegség, magas vérnyomás, szívbetegségek, rák.)

Márpedig az amerikaiak csaknem harminc százaléka egyetlen más emberhez sem érzi magát közel. A negyvenöt éven felüliek több mint egyharmada krónikusan magányos, holott alig egy évtizede még csak egyötödük válaszolt igennel az ezt firtató kérdésre. Azok a legmagányosabbak, akik úgy látják, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket, és akik a kitaszítottság tudatával élnek. Embereken persze nem kísérleteznek a kutatók, de amikor az első nagy AIDS járvány pusztított Amerikában, s még nem volt rá hatásos gyógyszer, mégiscsak összegyűltek statisztikai adatok arról, hogy a homoszexualitásukat titkoló fertőzöttek kétszerte nagyobb arányban haltak bele a fertőzésbe, mint azok, akik nyíltan vállalták szexuális orientációjukat. A kutatók a betegek vérmintáit stresszhormonnal kezelték, és azt találták, hogy a HIV vírus háromszor-négyszer gyorsabban szaporodott a stresszes vérplazmában. Ennek evolúciós magyarázatául Shulevitz megjegyzi: „Isten azt akarta, hogy ne legyünk egyedül.” A természetes szelekcióban így az olyan embereké volt az előny, akik szükségét érezték mások társaságának. Azt is tudni, mely agyi területekre hat a magány. Egy internetes játékkal végzett kísérletből kiderült, hogy amikor a játékost a virtuális partnerek kirekesztették, és csak egymással játszottak, az illetők agyában a fájdalomérzetért felelős területeket érte inger. Ikervizsgálatok azt is bizonyították, hogy a magány mintegy negyvennyolc százalékban öröklött hajlamnak tulajdonítható.  Hogy mi szüksége volt az evolúciónak a magányra hajlamos csaknem 50 százalékra? Shulevitz szerint kellettek visszahúzódó férfiak is, akik nem mentek el a többiekkel több hétre-hónapra vadászni, hanem az asszonyokkal és a gyerekekkel maradtak, és őrizték-védelmezték a közösséget.

A magányra hajlamosító okok között kitüntetett szerepet játszik az anyai szeretethiány. Ceauşescu idejében, amikor tilos volt a születésszabályozás és anyák tömegei hagyták el csecsemőiket, az állami intézmények pedig rettenetes szeretettelenségben tartották őket, több tízezer kisgyerek lett gyakorlatilag alkalmatlan a társas életre. Vizsgálatok kimutatták, hogy agyuk szürkeállománya, sőt, az érzelmi és a döntésközpontok összeköttetéséért felelős fehérállomány is jóval fejletlenebb volt, mint más kortársaiké. Majomkísérleteken be is bizonyították, hogy a csecsemőkori anyai törődés nélkülözhetetlen az egészséges agyfejlődéshez. Márpedig, mint James Heckman Nobel-díjas közgazdász kimutatta, az amerikai társadalom szegény rétegeiben a gyermekek nem kapják meg a szükséges törődést kiskorukban. A házasságok fele válással végződik, az egyedülálló anyák súlyos anyagi gondokkal is küzdenek, s nem tudnak eleget törődni gyermekeikkel. Figyelemhiányos hiperaktív zavarral ma már több gyerek kerül orvoshoz, mint testi tünetekkel.

Van azért esély a gyógyulásra. Még felnőtteknek is jó eredménnyel tartanak olyan foglalkozásokat, amelyekkel a beilleszkedési zavarokkal küzdők elutasító érzéseit csökkenteni tudják. Az amerikai hadseregben ezt a módszert a bevetésekről hazatérő katonák poszt-traumás stresszének enyhítésére használják, és nem sajnálnak 50 millió dollárt költeni rá.