Europopulizmus

2015. június 2.

Nyugaton az életszínvonal szinte szakadatlan emelkedésének évtizedei után egyre nyilvánvalóbb az egy helyben topogás, és ennek következtében az elitek tekintélye alaposan megkopott. Emiatt egyrészt maguk is a korábbinál jobban udvarolnak a közízlésnek, másrészt pedig a kifejezetten populista pártok hatalomátvétele fenyeget.

 

A kormányzást a tereken használatos hangosbeszélő meghosszabbításának tekintik” – írja elkeseredetten a Corriere della Serában az egyre sikeresebb rendszertagadó pártokról Massimo Franco.

Az Amerikában és Angliában is rendszeresen publikáló veterán elemző már Silvio Berlusconi „hajrá Olaszország” nevű pártját is populistának tekintette, a spanyolországi baloldali rendszerkritikus Podemos mozgalom legújabb választási sikereit viszont már egy egészen új korszak előjelének minősíti. A Podemost az Obama-féle „we can” jelenség karikatúrájának nevezi, mivelhogy ebben az esetben az ígéret üres. Ez a fajta populizmus északon és nyugaton, valamint Kelet-Európában inkább jobboldali, délen inkább baloldali színezetet ölt, de ez csak a színezet. A lényeg, hogy a populista mozgalmak előbb csak ráijesztettek a hagyományos pártokra, de lassanként hihetően tudják illegitimmé nyilvánítani az egész régi elitet. A Sziriza és újabban a Podemos sikerei azt jelzik, hogy az államellenes erők kormánytényezővé válnak.

Ennek az új korszaknak a Sziriza volt az első kanárija, amely jelezte a bányában, hogy robbanás várható. Mire a második, a Podemos is hasonló helyzetbe kerülne – immár nem az önkormányzatok némelyikében, hanem országosan – addigra a Sziriza már bebizonyította, hogy ködös elképzelései csak a választások megnyeréséig voltak működőképesek. Az új athéni kormány vezető ereje ugyanis azzal nyert választást, hogy majd véget vet a megszorítások politikájának, mintha az puszta rosszindulat eredménye lett volna. Mióta kormányon van azonban, teljesen tehetetlennek bizonyul. A megalapozatlan ígéretek fogva tartják, megbénítják. Ennek alighanem az lesz az eredménye, hogy Görögország, és a nyomába szegődő további déliek már nem csupán alacsonyabb sebességgel haladnak az északiabbaknál, hanem más irányba is, és így egyre távolodnak. Egyelőre a görög kormányerők kormányzás helyett beszélnek, azt hiszik, hogy hangosbeszélővel meg lehet oldani az ország gondjait, pedig az csak a választási győzelemhez volt elég.

Franco emlékeztet rá, hogy Olaszország az europopulizmus éllovasa volt. Hiszen baloldalon ott jött létre Beppe Grillo 5 Csillag nevű mozgalma, jobboldalon pedig az Északi Liga. Ugyanakkor mindkét populista mozgalom be is bizonyította már, hogy sehova nem képes elvezetni az országot. Mindkettő meg is állt a növésben, holott volt idő, amikor feltartóztathatatlannak látszott a növekedésük.

Olaszország azóta ismét előfutára lehet Európának, de valami másban: meredeken csökken a választási részvétel. Mert igaz, hogy a populista pártok már eljátszották a csalódottak jelentős részének bizalmát, viszont a fősodor pártjai ettől nem lettek népszerűbbek. Egyfajta választói sztrájkmozgalom van kifejlődőben. Ez rövidtávon útját állhatja a kormányképtelen erőknek, és megakadályozhatja, hogy hatalomra kerüljenek. Hosszabb távon azonban egy beteg demokrácia súlyos tünete ez, amit mindenféle intézményi és választási reformokkal igyekeznek orvosolni. Ez persze tüneti kezelés, de Franco reméli, hogy legalább nem súlyosbítja a bajt.