Unortodox 21. századi jóléti állam

2015. október 25.

A 20. századi jóléti állam halott: aláásta a digitális forradalom — állítja két francia baloldali közgazdász. Az elszegényedés és az egyenlőtlenség növekedése azonban mégsem szükségszerű. A skandináv modell segíthet.

 

Hacsak nem reformáljuk meg a szociálpolitikát, az automatizálás és a digitalizálás hatására nőni fog az egyenlőtlenség és vele a vesztesek száma. A megfelelő közjogi újításokkal, újfajta szociálpolitikával azonban csökkenthető az egyenlőtlenség, biztosítható a munkavállalók védelme és ráadásul a munkahelyteremtés is ösztönözhető” – olvassuk Nicholas Colin és Bruno Palier közigazgatási szakértők írását a Foreign Policy hasábjain.

Colin a francia kormánynak is dolgozott. 2013-ban egyebek között társszerzője volt a francia gazdasági minisztérium felkérésére készített szakértői javaslatnak, amely a globális internetes és informatikai vállalatok szigorúbb adóztatását javasolta, mondván, hogy a fizikai helyhez kevésbé köthető nagyvállalatok jelenleg könnyen elkerülhetik az adófizetést azokban az országokban, ahol bevételük keletkezik.

A szerzők tényként kezelik, hogy a digitális forradalom jelentősen csökkenti a munkaerő-igényt. Ezáltal nő a munkanélküliség, és az egyenlőtlenség: a középosztály megszűnik, a termelési technológiák tulajdonosai egyre gazdagabbak lesznek, az egyre inkább fölöslegessé váló bérből és fizetésből élő munkaerő pedig elszegényedik.

A digitális forradalomból fakadó növekvő egyenlőtlenség problémáját sokan felismerték, ám enyhítésére nem dolgoztak ki konkrét javaslatot. Többnyire csak nagy általánosságban hangoztatták a jóléti állam megerősítésének szükségességét.

Colin és Palier szerint ábránd azt gondolni, hogy a jóléti állam huszadik századi modelljének megerősítésével, az újraelosztás mértékének fokozásával és a munkavállalók jogainak védelmével megfékezhető lenne az egyenlőtlenség növelése. A munkavállalók jogainak védelme rugalmatlanná teszi a gazdaságot, az újraelosztás erősítése csökkenti a befektetési és az innovációs hajlandóságot, ami még inkább ellehetetleníti a már most is válságban lévő jóléti államot. A szerzők utópisztikusnak és megvalósíthatatlannak nevezik az alapjövedelem ötletét. Az állami közmunka-programokat szintúgy alkalmatlannak tartják a bajok orvoslására, mivel az államnak nincs miből huzamosabb ideig tisztességes fizetésért alkalmaznia a digitális forradalom nyomán fölöslegessé váló tömegeket.

Olyan megoldásra van szükség, amely egyszerre biztosítja az alapvető szociális ellátást és a rugalmas munkaerőpiacot – írja Colin és Palier. El kell fogadni, hogy egyre többen élnek majd alkalmi munkából, és ehhez kell igazítani a szociális ellátórendszert. A kormányoknak ezért segíteniük kellene a közösségi gazdaság megerősítését: az Uber, az Airbnb és a többi közösségi modell rengeteg embernek biztosíthat ideiglenes munkát vagy másodállást. A digitális technológiát pedig minél inkább be kell vonni a szociális ellátásba, hiszen így olcsóbban biztosítható az alapvető ellátás. Colin és Palier egyebek között azt javasolja, hogy szélesebb körben alkalmazzák az orvosi diagnosztikai szoftvereket, hiszen ezek jóval olcsóbbak, mint az orvosok.

A legfontosabb azonban a jóléti jogosultságok elválasztása a munkától. Colin és Palier a skandináv biztosítási rendszert tartja leginkább megfelelőnek. Az alapvető szociális javakat lehetőleg mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, és egyúttal drasztikusan csökkenteni kell a munkavállalókat védő jogokat. A munkaadók így ugyan bárkit bármikor könnyebben kirúghatnak, ám az elbocsátott dolgozóknak nem kell attól tartaniuk, hogy nem férnek hozzá az alapvető ellátáshoz. A skandináv államok példája ugyanis bizonyítja, hogy a nagyarányú állami újraelosztás nem feltétlenül ellentétes a dinamikus gazdasággal. Svédország, Dánia és Norvégia, ahol a megtermelt jövedelem nagyobbik felét osztja el az állami költségvetés, ennek ellenére előkelő helyen állnak a versenyképesség rangsorában.