Minek is a fővárosa Brüsszel?

2016. március 29.

A holland író napokkal a brüsszeli terrormerényletek előtt írta meg a belga fővárosról szóló esszéjét, mégis a város arab lakta negyedeiben felgyűlő gyúanyagot nevezi az egyik legsúlyosabb jelenségnek. Úgy látja azonban, hogy ez összefügg a város, az ország, sőt Európa egyéb bajaival.

 

Amikor 2015 őszén Brüsszelbe érkeztem, tapintható volt a válság”– írja a Metazin régi ismerőse, Ian Buruma, aki hosszú amerikai tartózkodás után költözött Belgium, Európa és talán az európai dzsihád fővárosába.

Habár Brüsszelnek nagyon régóta keltik rossz hírét. Még Baudelaire kezdte, aki 1860-ban ott talált menedékre a francia cenzúra elől. Párizs után unalmas, halott városnak látta Brüsszelt. Ma pedig sokan az illetéktelenül másokat leckéztető eurobürokratákat szokták egyszerűen Brüsszel néven emlegetni. Buruma azonban túl szigorúnak ítéli ezeket a véleményeket. Először is, még az arab gettónak számító Molenbeeket is élhetőnek találja, legalább is európai és amerikai hipsztereknek. Nem beszélve a történelmi városrészekről.

Más kérdés, hogy a flamand katolikusok és a franciaajkú szocialisták utoljára 1830-ban értettek egyet, amikor fellázadtak a holland uralom ellen – ebből lett a modern Belgium. Azóta a felek a saját etnikumukhoz, vallásukhoz, szülőföldjükhöz szorosabban kötődnek, mint egymáshoz, vagyis Belgiumhoz. Igaz, most másfél éve éppen együtt kormányoznak, mivel a választás után patthelyzet állt elő a törvényhozásban. Brüsszelre sem büszkék éppen, afféle külföldiekkel és bevándorlókkal teli furcsaságnak tekintik. Brüsszel nemzetét kereső főváros tehát. Egyben Európáját kereső főváros is, és talán a molenbeekiek egy részére jellemző elidegenedés és szélsőségesség is azzal magyarázható, hogy sem a belga kormányok, sem az Európai Unió vezérkara nem nyújtanak meggyőző teljesítményt. Buruma külön is megemlíti, mennyire tehetetlennek bizonyult Európa a migrációs válság közepette. Brüsszel tehát a működésképtelenség és az identitásválság jelképe. Azzal vigasztalja magát, hogy talán Európa is, Belgium is kísérleti stádiumban van még. Mindenesetre még ezt látja legnagyobb erőforrásuknak, habár nem biztos, hogy vezetőik örömmel fogadják ezt a diagnózist.

Az alapító atyák szeme előtt az Európai Egyesült Államok képe lebegett, és a vezetők többsége ma is hisz ebben, csakhogy ez a terv eleve az elit saját projektje volt, és a nagyok úgy képzelték, hogy majd ők a színfalak mögött elrendezik a dolgokat. Ma ez már nem lehetséges, és Jürgen Habermas német baloldali filozófus például azt javasolja, hogy az értelmiség fogjon össze, s győzze meg a nagyközönséget az összeurópai hazafiság értelméről. Buruma ezt igen udvariasan ugyan, de teljesen irreális elképzelésnek tartja, mivelhogy az európai nagyközönség gondolkodása egyáltalán nem errefelé mozdul el. Sőt, az egész európai építményt súlyos fejlemények fenyegetik, az adósságválságtól a migrációs áradatig. Nem mulasztja el megemlíteni, hogy ha Nagy-Britannia a júniusi népszavazás eredményeképp kiválna, az talán egyenesen az Unió szétesését indítaná el. Ezután kerül bajba, mivel szeretné bebizonyítani, hogy reális optimista jövőkép is van. De egyszer már nekifutott ennek a problémának, és akkor arra lyukadt ki, hogy mind a belga, mind az európai építkezés kísérlet, s mint ilyen, akár jól is elsülhet. Másodszori nekifutásra még kevesebbre jut. Azzal a meglehetősen közhelyes javaslattal áll elő, hogy ha egyszer a résztvevők igen eltérő álláspontokat képviselnek, bátran le kell folytatni az ezekről szóló fájdalmas vitákat, mert végül is demokráciában ez a dolgok intézésének normális útja. Hogy ettől miképp jön létre európai választópolgárság, és mitől lesz a polgárok szemében legitimebb az Uniós gépezet, az nem világos. Még kevésbé az, ha elolvassuk az írás utolsó sorait, amelyekben arról van szó, hogy Brüsszel jelképe, a Maneken pis büszkén locsolja le a magasból a hatalmasokat. „Ezt nem is tartom olyan rossz ötletnek” – zárja sorait Buruma. És még ezt nevezi optimista forgatókönyvnek.