Amerikának barátai vannak, vagy érdekei?

2017. február 12.

1956-ban, a szuezi válság idején Amerika szembefordult nyugati szövetségeseivel, és pórul járt. Mi ebből a tanulság a mai közel-keleti politikára nézve? Az-e a külpolitika legfőbb alapelve, hogy a szövetségesek mellett ki kell állni, az ellenlábassal viszont keményen kell bánni?

Amerika újra és újra ugyanabba a hibába esik. Ott avatkozik be, ahol nem kellene, viszont tétlen marad, ahol közbe kellene lépnie” – olvassuk Michael J. Tottentől a Tower magazinban.

Nem kétséges, hogy az eredményt tekintve az Egyesült Államok katonapolitikai szerepvállalása az arab világban kudarcok sorozatát hozta. De hogy mi volt a hiba, arról eltérnek a vélemények. Totten szerint az, hogy Amerika cudarul bánt a barátaival és a szövetségeseivel, viszont megbízott kétszínű ellenségeiben. Erre a megállapításra pedig Michael Doran történésznek Eisenhower elnök 1956-os politikájáról szóló könyve ihlette. Az idő tájt Nagy-Britannia és Franciaország még nagy szerepet játszott az arab világban, az egyiptomi királyt megdöntő tisztek azonban meg akartak szabadulni a brit gyámkodástól. Amerika azon volt, hogy maga mellé állítsa az arab világot a Szovjetunió ellen folytatott hidegháborúban, ezért támogatta Egyiptomot, sőt rátukmált a britekre egy megállapodást, amelynek értelmében 1968-ra kivonják katonáikat a Szuezi-csatorna térségéből. Sőt, amikor Nasszer elnök államosította a csatornát és ezt brit–francia–izraeli támadás követte, akkor Amerika olajembargót hirdetett a támadókkal szemben, s azok szégyenszemre kénytelenek voltak kivonulni. Az eredmény azonban nem az lett, hogy Egyiptom és vele az arab világ Amerika mellé állt, hanem hogy Nasszer elnök az oroszokat választotta, és ebben hamarosan Szíria és Irak is követte. Közben Eisenhower száznyolcvan fokos fordulattal „visszatért a külpolitika aranyszabályához: jutalmazd meg barátaidat és szövetségeseidet, az ellenfelet pedig büntesd meg”. 1958-ban Libanonban az Egyesült Államok katonai beavatkozása akadályozta meg a nyugatbarát kormány megbuktatását.

Totten azonban úgy látja, hogy az utódok nem voltak képesek tanulni ebből, és továbbra is az ellenségnek udvarolnak, Amerika barátaira pedig hajlamosak fittyet hányni. Mint a Metazinban olvasható volt, éppenséggel nem emiatt volt háború Irakban, és nem emiatt támogatta Amerika a líbiai és a szíriai lázadókat, hanem éppen, mert Oroszországot akarta végleg kiszorítani a Közel-Keletről. Totten alighanem Obama elnök Izraellel kapcsolatos igen kritikus álláspontjára gondol, amikor arról ír az Israel Project által kiadott lapban, hogy Amerika ma is elhanyagolja barátait.

Ami magát a külpolitika állítólagos aranyszabályát illeti, az American Conservative-ben azt olvassuk Daniel Larisontól, hogy ez nem külpolitikai, hanem gengszterszabály. A külpolitikában nem szabad mindent elnézni a szövetségeseknek, és ész nélkül támadni az ellenfeleket, ha nem akarjuk, hogy az előbbiek kihasználjanak, az utóbbiak soraiban pedig legmegveszekedettebb ellenségeink kerekedjenek felül. Ami 56-ot illeti, Larison elismeri, hogy Eisenhowernek nem sikerült a Nyugat mellé állítania Egyiptomot, de legalább megpróbálta. Különben mégsem állhatott egy törvénytelen katonai beavatkozás mellé. Annál is kevésbé, mert akkor milyen alapon tiltakozott volna az ellen, ahogy a Szovjetunió elbánt Magyarországgal.